2018. március 14., szerda

10.rész

Másnap végre igazán boldogan kellhettem fel. A tudat, hogy Hikari és a fiam annyi év után végre mellettem vannak elég bátorságot adott nekem ahhoz, hogy szembekerüljek az anyámmal. Igaz kicsit tartok a viszontlátástól, elvégre mégiscsak én vagyok az, aki szégyent hozott a családra. Igaz, csak elpattant nálam valami, de az utána következő gyilkosságokat, mind a saját döntésemből követtem el. Megérdemlem, hogy börtönbe kerüljek, sőt akará a halált is megérdemelném, de előbb még meg akarom adni Hikari-nak és a fiamnak azt, amit megérdemelnek és az a börtönön keresztül lehetetlen lenne.Mielőtt elmentem volna munkába, gyorsan csináltam nekik reggelit és már mentem is dolgozni. Szerencsére az új cégnél ahol dolgozok nem ismerik a hátteremet, a nevemet azért megváltoztattam, hogy ez így is maradjon.
- Kitazawa, be tudnál jönni az irodámba! - hallottam meg a főnököm hangját. Nos, a cégnél mindenki Kitazawa Shusaku-ként ismer, nekem pedig ez teljesen tökéletes. Nem szeretném ha rájönnének milyen előélettel is rendelkezem.
- Persze, megyek is! - biccentettem egyet a fejemmel és követtem. A főnököm Ogawara Shota egy negyvenes éveiben járó férfi, aki lassan már tervezi, hogy visszavonul. Az okát senkinek sem volt hajlandó elárulni, így ezt egy nagy homály fedi. A cég az apáméhoz hasonlóan építkezési vállalat, ami hotelek és luxus üdülők építésével és tervezésével foglalkozik. Csak néhány héttel ezelőtt léptem be a céghez, de azt hiszem sikerül úgy teljesítenem, ahogy azt elvártam magamtól. Nem hiába tanultam keményen az egyetemen. 
- Nos, azt hiszem eljött az ideje annak, hogy komolyan elbeszélgessek veled!
- Valami rosszat csináltam?
- Nem, épp ellenkezőleg. A munkád nagyon ösztönzően hat a többi dolgozóra, ami dicséretes. Épp ezért elgondolkoztam azon, hogy előléptetlek téged, projektvezetőnek.
- Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet. Még túlságosan tapasztalatlan vagyok ezen a téren, ráadásul csak nem rég érkeztem a céghez.
- Igen, ezzel én is tisztában vagyok, viszont azzal is, hogy a te fiatalos gondolkodásmódod sikerre fogja vinni ezt a projektet.
- Mégis miről lenne szó?
- Egy másik vállalattal kellene együtt dolgoznod, egy új üdülőközpont megépítésével kapcsolatban. Neked az lenne a feladatod, hogy irányítsd a csapatot és együtt álljatok elő egy igazán egyedi ötlettel, ami az amerikai befektetőt is le fogja nyűgözni.
- Amerikai? Főnök, jól átgondolta ezt?
- Természetesen! Most szedd a holmidat, mert mától kezdve saját helyet kapsz vezető! - igazából fogalmam sem volt mit reagáljak erre, annyira ledöbbentett. Én, mint vezető? Ha rájönnek arra ki vagyok, engem élve fel fognak falni. Mondjuk ez tényleg egy nagy lehetőség és ha a főnököm szerint alkalmas vagyok a feladatra, akkor mindent meg fogok tenni, hogy a lehető legjobb formánkat nyújtsuk.
- Kitazawa...nem is, vezető! Milyen érzés, hogy most már te is a nagy kutyák közé tartozol? - veregette meg a vállam Ozeki, aki már régóta itt dolgozik, mégis jóval fiatalabb mint én.
- Azt hiszem semmi különöset nem érzek! Nézd, nincs túl sok időm beszélgetni, mert hozzá kell látnunk a projekthez. Apropó, neked, Kino-nak és Noda-nak a csapatban a helyetek!
- Ez csak természetes. Na és mi lesz Wakaba-channal? - Ogawara Wakaba a főnök húga, aki szintén a cégnél dolgozik és már többször is bepróbálkozott nálam, hiába mondtam el neki ezerszer, hogy nekem menyasszonyom van, aki épp a gyerekemet várja. Valami gond lehet a fejével, ha ezt nem képes megérteni.
- Shu-chan, hallottam a bátyám végre előléptetett. Tudtam én, hogy nagy dolgokra vagy hívatott! - jött oda hozzám és megsimogatta a karomat.
- Wakaba-chan, kérlek fejezd ezt be! Nézd, megmondtam már neked, hogy foglalt vagyok szóval kérlek ne tégy úgy, mintha nem tudnád.
- A csajod rövid pórázon tart mi? Hát akkor majd én szépen kiengedem azt a pórázt! - erre meg akart csókolni, én viszont nem hagytam neki.
- Senki sem tart rövid pórázon, legkevésbé Hikari nem. Én nem akarok tőled semmi, kérlek értsd ezt meg! - azzal fogtam a holmimat és azzal mentem fel a második emeletre, ahol ki volt készítve nekem egy iroda. Legalább ott végre nyugtom lehet ettől az idegesítő nőszemélytől. Mikor leültem a székemre, megszólalt a mobilom.
- Yu, remélem nem baj, hogy felhívtalak!
- Nem, de történt valami?
- Semmi komoly, csak gondoltam megkérdezem, hogy halad a munka?
- Szuperül, majd otthon elmesélem. Azt hiszem ennek te is nagyon fogsz örülni! - azzal leraktam a telefont. Kicsit féltem elmondani neki, a Wakaba ügyet mert nem akartam feleslegesen felzaklatni. Így is épp eléggé megviseli őt a terhessége, nem akarom még ezzel is zavarni. Végülis a többiek unszolására Wakaba-t is bevettem a csapatba, így meglett az 5 fő, amit a főnök meghagyott. Szerencsére a munka nem volt olyan hosszú, ráadásul a főnök kimenőt is adott mikor elmeséltem neki, hogy ma szeretnék találkozni az anyámmal, akit már évek óta nem láttam. Nos ezért kell keményen dolgozzak továbbra is. Elköszöntem mindenkitől, majd taxival hazamentem. Most, hogy Ryota itt van végre vidámság fog költözni a házba és pont erre volt szükségem.
- Üdv itthon Yu! - nyitotta ki az ajtó Hikari, én pedig egy puszit nyomtam az arcára.
- Megjöttem! Ryota hol van?
-  A konyhában várja az ebédet. Épp jókor jöttél, még elég meleg.
- Köszönöm Hikari. Boldog vagyok, hogy annyi év után végre boldogok lehetünk együtt. Ugye tudod, hogy mindennél jobban szeretlek téged?
- Ahogyan én is téged, de most már menjünk ebédelni! - mindketten a konyhába mentünk, ahol Ryota már elég türelmetlenül mocorgott a székében, ám mikor meglátott engem rögtön jobb kedve lett.
- Papa! - szaladt oda hozzám, mire felkaptam a földről és nyomtam egy puszit az arcára.
- Na, milyen volt az első napod itt?
- Szuper jó, a mama meg én nagyon sokat játszottunk és kaptam forrócsokit is! - olyan boldog voltam, amiért a fiam ilyen boldog és végre nem kell nélkülöznie sem. Visszaültettem a székébe, majd én is hozzáláttam az ebédhez. A Curry amit Hikari készített mennyei volt, de nem mehettem el szó nélkül amellett, hogy terhesen ilyen megerőltető munkát végez.
- Hikari, kérlek legközelebb inkább szólja nekem és majd keresek valakit, aki elvégzi helyetted a házimunkát!
- Ne aggódj miattam, teljesen jól vagyok, megoldom egyedül is. Tényleg mi volt a cégnél, azt mondtad valami fontosat akarsz nekem mondani.
- Igen, a főnököm előléptetett projekt vezetővé és rámbízott egy nagyon komoly munkát!
- Yu, ez csodálatos. Nagyon örülök, hogy végre megtérül a kemény munkád!
- Csak hát az a gond, hogy senki sem tudja, hogy miket tettem korábban, ráadásul még nem is a saját nevemen dolgozok. Ők Kitazawa Shusaku-t ismeri, nem pedig Takada Yu-t! Nagyon nehéz ez az egész!
- Kérlek, emiatt ne aggódj, tudom hogy mindenki el fogja majd fogadni a helyzetet. Szerintem inkább menj készülődni, mert az anyukád és Shohei-kun hamarosan itt lesznek! - végül így tettem. Magamra kaptam egy fekete pulóvert, meg egy kényelmesebb nadrágot és vártam, hogy az anyám és az öcsém megjelenjenek.
- Anya, ez az a ház! - hallottam meg az öcsém hangját. Kicsit elfogott a rémület, de muszáj volt erősnek lennem.
- Shohei, hol van a bátyád? Annyira szeretném már látni az én kisfiama! - erre vettem egy mély levegőt és lesétáltam.
- Szia mama! - képtelen voltam a szemébe nézni, mert borzasztóan szégyelltem magam azért, mert ilyen szégyenletes dolgot tettem, mint a gyilkosság.
- Yu-chan, végre újra láthatlak kisfiam! - erre térdre ereszkedtem előtte.
- Kérlek bocsáss meg nekem azért, amiért szégyent hoztam rád és a családomra! Könyörgök bocsáss meg nekem! - éreztem hogy nem bírom tovább tartani magam és megeredtek a könnyeim. Most tudatosult csak igazán, hogy mennyire buta is voltam. Az anyám erre felrántott a földről, majd erősen felpofozott.
- Idióta! Szerinted ezért jöttem én ide? A fiamat akartam látni, nem pedig, hogy bocsánatért esedezz. Én csak azt akarom, hogy végre újra mellettem tudhassalak téged Yu!
Mama! - szorosan megöleltük egymást, miközben mindkettőnknek potyogtak a könnyei. Annyi év után végre újra az anyám közelében lehettem és ez adott nekem egy különleges megnyugvást.
- Mesélj nekem Yu. Tudni akarom mi történt veled, míg távol voltam és nem azt akarom hallani, kiknek az életét vetted el, mert nem azért vagyok most itt.
- Akkor már tudod?
- Ne haragudj bátyó, de el kellett mondanom neki az igazságot.
- Semmi baj, köszönöm neked, hogy bátor voltál és megtetted amire én képtelen lettem volna. Anya, én megtaláltam Hikari-t és a fiúnkat is.
- De hiszen Hikari-chan nem...
- Nem, életben maradt, ahogyan a gyermekünk is. Ők mindketten itt élnek most velem, mert nem akartam újra elveszíteni őket.
- Yu, annyira boldog vagyok és ahogy látom kész férfi lett belőled.
- Ami azt illeti már van munkám az Ogawara vállalatnál!
- Ogawara? Yu, annak a cégnek a vezetője nem mesélt neked a rivális vállalatokról?
- Ezt meg, hogy érted?
- A cég ahol te állást kaptál, a Takada vállalat legnagyobb riválisa!

2018. január 13., szombat

9.rész

Idegesen igazgattam a nyakkendőmet. Noha külsőleg már pont olyan vagyok, mint a régi Takada Yu, mégis nehéz lesz úgy is viselkednem, mint ahogyan korábban is tettem. Az évek túlságosan is megkeményítettek ahhoz, hogy újra olyan naiv legyek, mint korábban. Annyi mimdenen kellett keresztülmenjek egy ostoba félreértés miatt és ennek hála, emberek vére tapadt a kezemhez.
- Bátyó, biztos ezt akarod tenni? - hallottam meg magam mögött Shohei hangját.
- Nincs más választásom. Valahogy helyre kell hoznom a dolgokat, különben soha nem kaphatom vissza teljesen Hikari-t. Azt akarom, hogy újra az a mosolygós és élettel teli lány legyen, aki korábban is volt.
- Hiszen Tokió hatalmas! Képes lennél az összes árvaházat átkutatni?
- Ha az egyikben megtalálnom a fiamat, akkor igen. Ne aggódj, nem lesz bajom!
- Yu! - felnéztem a lépcső tetejére és ott állt Hikari, halál sápadtan. - Shohei-kun, örülök, hogy itt vagy!
- Hikari-chan én meg annak örülök, hogy végre mindenre emlékszel.
- Drágám, baj van?
- Yu, kérlek ölelj át jó szorosan! - megeredtek a könnyei, én pedig odafutottam hozzá és a karomba zártam.
- Kérlek, mond el mi történt!
- Csak attól félek, hogy ez csak egy, álmom amiből ha felébredek, te már nem leszel mellettem.
- Emiatt egy percig sem kell aggódnod, mert ez az egész nem csak egy álom, hanem a valóság!
- Miért öltöztél ki ennyire?
- Hogy megkereshessem a fiúnkat! Hiszen megígértem nem? Ha kell az összes Tokiói árvaházat végigjárom, ha ezzel neked örömet tudok okozni.
- Tényleg megtennéd? Azt hiszem jobb lenne, ha segítenék neked és veled együtt keresném meg!
- Az nem lenne jó. Neked most mindenképpen pihenned kell! Shohei addig itt marad veled. Kérlek csak vigyázz magadra és a babára, jó? - bólintott egyet, majd a kezemmel végigsimítottam a hasát és már el is indultam. Fogalmam sem volt, hol kezdhetném a keresést, de hajtott előre a tudat, hogy az egyikben talán megtalálhatom a fiamat. Először a nagyobb árvaházakban érdeklődtem olyanokban, amik sok támogatást kaptak, így a gyerekek többsége nem éhezik vagy bármi más. Sajnos egyik helyen sem tudtak nekem segíteni, ezért joggal kezdtem el aggódni. Ugyanis ha a fiam egy olyan helyre került, ahol csak nehezen tudják előteremteni a gyerekek számára szükséges ételt, illetve más dolgokat, akkor talán most rossz állapotban lehet. Egyszer csak eszembe jutott az árvaház, amit az apám támogat minden évben egy kisebb összeggel. Az ott dolgozók mind apácák és mivel ismernek engem, talán ők tudnak mondani valamit a fiammal kapcsolatban. Oda is mentem és amíg vártam, hogy beengedjenek, összeraktam a fejemben mit fogok nekik mondani. Nem hinném, hogy hallani akarják a teljes történetet miképp is veszett el a fiúnk, így jobbnak láttam, ha inkább azt mondom, hogy elrabolták. Elvégre valójában tényleg ez történt.
- Yu-san, mit keres itt? - nyitott nekem ajtót a főnökasszony, mire biccentettem egyet a fejemmel.
- A segítségére lenne szükségem! - beengedett, majd egyenesen az irodájába mentünk.
- Miben segíthetek magának?
- Tudja négy évvel ezelőtt valaki elrabolta a fiamat a születése után nem sokkal és a barátnőmmel sehogy sem akadtunk a nyomára! Gondoltam talán itt lehet!
- Ez egy nagyon komoly dolog és nem hinném, hogy...
- Kérem főnökasszony! Borzasztóan hiányzik nekünk, az anyja valósággal megbolondul a tudattól, hogy nincs velünk.
- Pontosan mikor tűnt el a kisbaba?
- Szenteste. Az anyját túlságosan felzaklatta a dolog, ezért nem tudtam tőle pontosan kiszedni, hogyan és ki rabolhatta el a fiúnkat. - erre a főnökasszony elmosolyodott.
- Azt hiszem én ismerem a fiút akit keresnek! - felállt, majd megindult, én pedig követtem. Közben szólt egy másik nővérnek, hogy hozzanak be egy kisfiút, akit épp Szenteste napján találtak meg. - Épp az erdőben voltunk tűzifáért, mikor gyerek sírásra lettünk figyelmesek. Az egyik fa tövében ott sírdogált egy csecsemő. Először azt hittük az anyja vált meg tőle, de most, hogy meghallgattam, inkább sajnálom a gyermek édesanyját, amiért ilyeneken kellett keresztülmennie.
- Na és, hogy hívják?
- Ryota! Nézze ott jön! - a nyitott ajtó felé néztem és megláttam, ahogy az egyik nővér egy négy év körüli kisfiúval sétál oda hozzám. Nem is kellett gondolkodjak, egyből tudtam, hogy ő az. Ugyanolyan sötétbarna szinte már majdnem fekete haja és nagy barna szemei vannak mint nekem, de ezen kívül tökéletesen hasonlít Hikari-ra. Kicsit tartottam tőle, hogy talán megijed tőlem, ezért nem akartam letámadni azzal, hogy az apja vagyok, inkább kitaláltam valami mást. Miután odaértek, leguggoltam elé, hogy egy magasságban lehessek vele.
- Te vagy Ryota-kun, igaz?
- Igen és a bácsi kicsoda?
- Takada Yu vagyok. Hallottam, hogy nagyon szeretnéd, ha lenne anyukád és apukád, igaz?
- Igen, de a bácsi honnan tudja? - suttogta a fülembe, mire elmosolyodtam.
- Hát egy kis hang mondta ezt a fejemben. Igazából azért vagyok itt, mert én nagyon szeretnék az apukád lenni! - erre elkerekedett a szeme és egy hatalmas mosoly terült szét az arcán.
- Lesz anyukám is?
- Persze, hogy lesz, sőt kistestvéred is lesz! Ryota-kun, szeretnél velem jönni?
- Igen papa! - a nyakamba csimpaszkodott, én pedig felvettem a földről és nyomtam egy puszit az arcára.
- Főnökasszony, tudom, hogy ez talán túl nagy kérés, de...
- Bár ilyet nem szoktunk csinálni, de azt hiszem most az egyszer kivételt tehetünk! Úgy tűnik Ryota-kun már nagyon szívesen találkozna az édesanyjával is! - végül aláírtam a papírokat, majd hívtam egy taxit, hogy hazatudjunk menni. Közben írtam egy üzenetet Shohei-nek, hogy nemsokára otthon leszünk és még ne szóljon erről Hikari-nak. Szeretném, ha meglepetés lenne neki.
- Papa, mikor láthatom az anyukámat? - rángatta meg az öltönyömet Ryota, mire elmosolyodtam.
- Mindjárt otthon vagyunk és akkor majd megismerheted! - miután végre megérkeztünk, kifizettem a taxit és már be is mentünk. Illetve Ryota, inkább beszáguldott a lakásba.
- Mama! - kiabálta, mire a megszeppent Hikari lesétált a lépcsőn.
- Mi történt?  Te ki vagy? - mosolygott rá Ryota-ra, mire ő felszaladt hozzá és szó szerint belecsimpaszkodott a lábába.
- Hikari, megvan amit kerestünk?
- Akkor ez azt jelenti, hogy? - nézett le a fiúnkra, aki csak tovább vigyorgott rá.
- Megtaláltam a fiúnkat!
- Yu apu azt mondta, hogy te leszel az anyukám, ugye?
- Igen én vagyok az! Mi lenne, ha most lemennénk és csinálnék neked egy nagy bögre forró csokit? - Ryota erre a mondatra, már szaladt is lefelé a lépcsőn egyenesen a konyhába.
- Látod, mondtam, hogy addig nem hagyom abba, amíg meg nem találom! - Hikari erre nem szólt semmit, csak sírva a mellkasomra hajtotta a fejét.
- Köszönöm Yu! El sem hiszed mennyire boldoggá tettél!
- Ha így van, akkor mosolyogj jó? Azt szeretném látni, hogy boldog vagy, másképpen nem fog elmúlni ez a mardosó bűntudat amit érzek!
- Hiszen nem tettél semmi rosszat! Épp ellenkezőleg, visszaadtad az életkedvemet. De, hogyan fogjuk megmondani neki, hogy mi valójában az igazi szülei vagyunk?
- Mondjuk mesélhetnél neki arról, így az egészet egy mesének fogná fel. és nem lesz összezavarodva.
- Azt hiszem igazad van. Ryota-kun!
- Mama, mikor kapok forró csokit?
- Először mi lenne, ha mondanák neked egy mesét?
- Szeretem a meséket! - odjött hozzánk, majd leültünk a kanapéra. Ryota először Hikari ölébe akart ülni, de megmondtuk neki, hogy az nem lenne kényelmes a kistestvérének, így végül az én ölembe ült.
- Egyszer volt egy fiú meg egy lány, akik nagyon szerették egymást és lett nekik egy kisbabájuk, akit nagyon-nagyon szerettek. De sajnos az a kisbaba elveszett és a fiú meg a lány nagyon sokat sírtak miatta. Az évek gyorsan elteltek, de a fiú meg a lány azóta is keresték a kisbabájukat, aki már egy picivel nagyobb lett.
- A kisbaba találkozott a szüleivel?
- Igen. Az apukája megtalálta őt és most már a kisbaba aki időközben már nagyobb lett, végre az apukájával és az anyukájával van.
- A kisbaba mit szólt, mikor meglátta az apukáját?
- Mit gondolsz? Mit szóltál mikor találkoztunk? - a szeme az eredeti méretük kétszeresére tágult. - Te vagy az a kisbaba, aki időközben már nagyobb lett. Ryota-kun, én vagyok az igazi apukád, Hikari pedig az anyukád! - egy ideig nem szólt semmit, amitől kicsit megijedtem. Viszont a következő pillanatban már a nyakamba csimpaszkodott.
- Hurrá, annyira boldog vagyok! Akkor tényleg az apukám és az anyukám vagytok, ugye?
- Igen azok vagyunk, Ryota!
- Az oviban sokan csúfoltak, mert nem voltak szüleim, de most majd meg mondhatom nekik, hogy igenis vannak szüleim. Anya, tényleg olyan sokat sírtatok miattam?
- Igen, mert annyira hiányoztál nekem és a papának. De most már nem kell többet sírnunk.
- Ugye majd nekem is lesznek játékaim? - olyan nagy szemeket meresztett ránk, mintha egy újszülött kölyök kutya lenne. Visszaültettem az ölembe és egy puszit nyomtam az arcára.
- Hát persze hogy lesz, annyi játékot kapsz, amennyit csak szeretnél, de mi lenne ha a mamával együtt elmennétek lefeküdni?
- De Yu, akkor te hol fogsz aludni?
- Majd a másik szobában. Ne aggódj, minden rendben lesz!
- Vagy mi lenne, ha a szobából áthoznánk az ágyat? - jött le a lépcsőn Shohei.
- Apa, ő kicsoda?
- Shohei bácsi az én testvérem!
- Te is itt maradsz velünk, ugye? - ment oda hozzá és megfogta a kezét.
- Szeretnék, de az anyukám mérges lenne, ha nem aludnék otthon! De sokszor átjövök, hogy játszunk egyet, jó? - Ryota csak bólintott egyet, majd felmentek Hikari-val. - Bátyus, látom nagyon boldog vagy!
- Persze, hogy az vagyok hiszen végre megtaláltam a fiamat. Bárcsak ne nyomasztana ennyire a lelkiismeretem Shohei.
- Azt hiszem tudok egy megoldást: Beszélj a mamával Yu! Ő tud majd adni szállást elvégre a villa amiben élünk elég nagy ahhoz, hogy mind a négyen elférjetek benne!
- Villa? Hisz azt mondtad már elváltak apával.
- Anyának azóta van új pasija, Takane nagyon jó fej és a legjobb nyomozó, akit ismerek.
- Szóval nyomozó? - a vér hirtelen mintha megfagyott volna bennem. Ha ez igaz, akkor esélyem se lenne találkozni az anyámmal. Túlságosan kockázatos lenne.
- Ne aggódj, anya meg tudja győzni, hogy hallgasson arról ami történt, sőt talán még segítene is kitalálni valamit, amivel elkerülheted a börtönt!
- Nem, anya most biztosan szégyenli, hogy a fiából egy közönséges gyilkos lett! Nem tudnék a szemébe nézni a történtek után!
- A mama szeret téged, szóval emiatt ne ess kétségbe. Yu holnap idehozom a mamát, hogy beszélhessetek, mert muszáj ezt elmondanod neki! - végül bdlementem, bár továbbra is tartottam a dologtól. Mielőtt Shohei elment, segített átvinni az ágyat. Hikari és Ryota már aludtak, ezért nem zavartam őket, csak lehuppantam az ágyra és én is elaludtam.

2017. október 21., szombat

8.rész


Egész éjszaka azon gondolkoztam, hogyan hozhatnám vissza Hikari emlékeit. Muszáj elmondania mi lett a gyerekünkkel, hogy ha esetleg mégsem halt volna meg, akkor akár a föld alól is elő tudjam keríteni. Végül eszembe jutott, hogy talán a nyaklánccal, majd sikerül őt rábírnom arra, hogy emlékezzen. Szegény lány, fogalmam sincs, hogy min mehetett keresztül abban az időben, amíg mindenki halottnak hitte, ráadásul még én is sokat bántottam. Láttam, hogy Hikari még alszik, ezért nem akartam még zavarni, inkább lementem és csináltam neki reggelit, illetve készítettem ki egy kis nyugtatót, ha nagyon felizgatnám és mégse jönnének vissza az emlékei. Miután ezzel elkészültem, vissza is mentem a szobába. Láttam, hogy Hikari még mindig alszik, ezért az egyik ujjammal óvatosan megsimogattam az arcát.
- Jó reggelt, hercegnőm, ideje lenne felkelned! - suttogtam a fülébe és egy puszit nyomtam az arcára.
- Máris reggel van? Olyan álmos vagyok! Yu, nem tudnál felébreszteni, mondjuk úgy száz év múlva? Talán addigra ki tudom pihenni magam!
- Mi lesz a reggelivel? Ha nem eszel rendesen, a baba nem fog nagyra nőni! Gondoskodnod kell a babáról, a hasadban is!
- Ne haragudj, erről teljesen megfeledkeztem! - még, hogy haragudni? Soha életemben nem tudnék rá haragudni semmiért se.
- Csináltam neked reggelit, de még mielőtt hozzálátnál, szeretnék veled beszélni valamiről!
- Valami rosszat csináltam igaz? Ha azért van, mert nem csinálom itthon semmit a pihenésen kívül, akkor ígérem fényesre pucolok itt mindent, de kérlek ne haragudj rám emiatt!
- Hogy lehetsz ennyire buta? Hiszen az egyetlen amit neked csinálnod kell most, az a pihenés! Most valami másról van szó! - elővettem az éjjeliszekrényből a nyakláncát és felmutattam.
- Ez a nyakláncom. Hogy került ez hozzád?
- Nos, meglátogattam a nőt, akinél az elmúlt négy évben éltél.
- Mégis mi dolgod volt vele? 
- Harumi, kitől kaptad ezt a nyakláncot?
- Én, nem is tud... - hirtelen, mintha teljesen lefagyott volna, csak ült vele szemben, miközben arra próbáltam rájönni, hogy mégis mi történhetett vele. Ekkor hirtelen a halántékához kapta a kezét és elkezdett zilálni.
- Harumi, mi a baj?
- A kisbabám, elvitték a kisbabámat! - kiáltott fel, a haja pedig az arcába hullott. Hangos zokogás töltötte be a szobát, én pedig már nagyon megbántam, hogy ezt szóba hoztam előtte.
- Harumi, nyugodj meg hallod? Hikari, kérlek! - hirtelen elhallgatott, majd lassan felemelte a fejét. A szemei vörösek voltak és fel is dagadtak, a barna haja, pedig még mindig a szemébe lógott.
- Yu?
- Emlékszel rám? - bólintott egyet, én pedig magamhoz öleltem.
- Hikari, annyira örülök, hogy semmi bajod nem esett. Amikor azt mondták, hogy meghaltál, mintha kitéptek volna belőlem egy jókora darabot és csak teljes ürességet éreztem magamban.
- Yu, kérlek keresd meg a fiúnkat, jó? Hozd őt vissza nekem! - hallottam a hangján, hogy kezd megnyugodni és ezt jó jelnek tekintettem.
- Tehát kisfiú lett!
- Olyan volt mint te: A szemei, az orra, a szája, egyszerűen csak olyan gyönyörű, mint te drága Yu! Sajnálom, hogy ilyen rossz életed lett miattam, hidd el én nem akartam.
- Hiszen nem csináltál te semmi rosszat, ellentétben velem. Annyira bánt, hogy ilyen sok fájdalmat okoztam neked Hikari! Eleve úgy estél teherbe, hogy én..
- Hagyd abba! Nem akarom, hogy emészd magad! Nem tudhattad, hogy én vagyok, ahogyan én sem tudtam, hogy te ki vagy. De most már tudjuk és csak ez számít, nem?
- Igen és ígérem soha többet nem kell már külön lennünk! Visszamegyünk oda ahonnan jöttünk és újra felépítjük az életünket jó?
- Nem akarok oda visszamenni! Én csak veled és a gyerekeinkkel akarok lenni, nem akarom, hogy megint mindenki körberajongjon csak azért, mert a szüleim gazdagok!
- Ne aggódj, ezúttal teljesen más lesz. Hikari, ugye bízol bennem?
- Persze, hogy bízom ezt kérdezned sem kell. Yu, bárhová elmegyek veled, de kérlek előtte találd meg a fiúnkat, jó?
- Persze, megígérem, hogy még a föld alól is előkerítem, ha kell! - elő fogom őt keríteni, még akkor is, ha ehhez egy időre vissza kell bújnom a régi Takada Yu bőrébe. Kerül amibe kerül, de meg fogom találni!

2017. október 16., hétfő

7.rész


Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor elmondtam Harumi-nak, a gyilkossá válásom teljes történetét. Szerettem volna végre őszinte lenni vele, hiszen mégiscsak a feleségem lesz és nem hazudhatok neki. Azonban egy dologra még mindenképpen rá akartam jönni, mégpedig arra, hogy miért hasonlít Harumi annyira Hikari-ra. Úgy döntöttem, hogy megkérdezem azokat, akik magukhoz vették, hátha ők többet tudnak mondani. Épp a fürdőben voltam, mikor meghallottam, Harumi kiabálását a szobából.
- Yu, kérlek, ne engedd, hogy elvigyék a kisbabánkat! Nem akarom odaadni nekik! - visszamentem a szobába, ahol Harumi ide-oda forgolódott, miközben épp segítségért kiáltozott.
- Harumi, nyugodj le! - igyekeztem le fogni a kezét és megnyugtatni, nehogy ártson valamit is a babának. Erre hirtelen felriadt.
- Yu, valaki el akarta vinni a kisbabánkat! - az ajkai remegtek, mire magamhoz öleltem.
- Senki sem tudja elvenni tőled a kisbabát, elvégre még a hasadban van!
- Nem ezt a kisbabát! A kezemben volt egy kisbaba, aki keservesen sírt és erre kikapták a kezemből és elvitték!
- Lehet, hogy arról a babáról volt szó, akit kerestél a baleseted után, nem? Biztos csak róla álmodtál! Most már nyugodj meg szépen, tudod, hogy nem szabad idegesnek lenned, a baba miatt!
- Ne haragudj, hogy megijesztettelek! Dolgozni mész?
- Igen, persze! - rossz volt hazudni neki, de nem akartam, hogy megtudja mire készülök. Egyszerűen csak nem akartam őt felizgatni. Miután felöltöztem, Harumi-val együtt lementünk a konyhába. Épp hozzá akartunk látni a reggelihez, mikor kopogtattak az ajtón.
- Shohei? Mit keresel te itt?
- Hiszen azt mondtad, meglátogathatlak vagy nem? Szerettelek volna látni téged, bátyus! - végül beengedtem.
- Harumi, ő itt az öcsém, Takada Shohei! - láttam, hogy az öcsém döbbenten meredt a lányra. Remélem nem akar leleplezni. Egyelőre nem akarom, hogy Harumi tudjon arrol, mennyire hasonlít Hikari-ra.
- Örülök, Shohei-kun. Nincs kedved velünk reggelizni?
- Harumi, felmennél a mobilomért? Azt hiszem fent hagytam.
- Persze, már megyek is! - megvártam míg felmegy, majd az öcsémet a nappaliba rángattam.
- Tudom, hogy most mit fogsz mondani, de ha tudna arról, hogy mennyire hasonlít Hikari-ra, akkor nagyon felizgatná magát és azt gondolná, csak ezért szeretem őt. Nézd, nem akarom, hogy baja essen a gyereknek akit vár.
- Hogy hasonlít? Yu, ez a csaj kiköpött a kiköpött mása! Amikor először meséltél róla, azt hittem csak viccelsz, de ez nem játék, mi van ha tényleg ő Hikari?
- Pontosan ezt szeretném kideríteni. Kérlek, addig vigyázz rá és nehogy mesélj neki Hikari-ról, megértetted?
- persze, menj csak, őt meg bízd rám! - nagyon remélem, hogy Shohei nem fogja elszúrni ezt nekem, különben megmondom neki a magamét. magamra kaptam a kabátomat és már mentem is. Sikerült kiderítenem a nő címét, akinél Harumi lakott, így a dolog viszonylag simán ment. Mivel nem akartam, hogy felismerjenek, a fejemre húztam a kapucnimat így az valamennyit takart az arcomból. Miután megérkeztem, bekopogtam. Egy negyven körüli nő nyitott nekem ajtót.
- Elnézést a zavarásért, de beszélnem kell magával!
- Ki vagy te és mit akarsz itt?
- Takada Yu vagyok!
- Takada? Mármint az ingatlanfejlesztő Takada?
- Igen, a fia vagyok!
- Sajnálom fiatalúr a rossz modoromat, de fel sem ismertem ebben a ruhában! Kérem jöjjön csak beljebb! - hihetetlen milyen hamar megváltozik az emberek hozzáállása, ha csak megemlítik valakinek a Takada nevet. Végül is már megszoktam, ez sem másabb mint a többi embernél.
- Mi járatban erre fiatalúr? Hiszen akik olyan nagy körökben mozognak, meg sem fordulnak az ilyen egyszerű helyeken.
- Szeretnék beszélni magával Harumi-ról, úgy tudom itt élt egy ideig!
- Mégis mi dolga van magának azzal a hálátlan lánnyal?
- Harumi, a menyasszonyom és jelen pillanatban a gyermekemet várja, szóval kérem mellőzze ezt a hangnemet vele kapcsolatban!
- Maga? Az teljességgel lehetetlen! Az a hálátlan kis fruska egy gyilkossal állt össze, képtelenség, hogy egy ilyen gazdag és magas társadalmi ranggal rendelkező férfi szemet vessen rá!
- Már megmondtam, hogy ne beszéljen így róla! Az ok amiért idejöttem az, hogy meséljen nekem arról a napról, amikor megtalálta őt!
- Mikor is volt az? Ah, igen pontosan négy évvel ezelőtt. Már elég későre járt, én pedig épp a száraz ruhákat szedtem le éppen, mikor meghallottam, hogy hangosan sikoltozik, mert az állítása szerint valaki elrabolta a gyerekét.
- Milyen ruha volt rajta akkor?
- Egy egyszerű fehér ruha és egy mályvaszínű kabát, oh és még rajta volt ez is! - egy apró dobozból elővett egy nyakláncot és felmutatta nekem. A szívem abban a pillanatban, mintha ki akart volna ugrani a helyéről. Az a nyaklánc volt az, amelyiket Hikari születésnapjára vettem. Most már végre minden értelmet nyert. Harumi sosem létezett, ő végig Hikari volt, én pedig milyen rosszul bántam vele az elején! Borzasztóan éreztem magam, ugyanakkor örültem is, hiszen mégsem ölték meg őt.
- Nem is tudom elmondani mennyire hálás vagyok magának! Hamarosan ideküldök valakit, aki majd ad maguknak annyi pénzt, amivel el tudnak élni egy darabig! - biccentettem egyet a fejemmel és kiszaladtam a házból, Hikari nyakláncával a kezében. Alig vártam már, hogy végre otthon lehessek és magamhoz ölelhessem a lányt. Tudom, hogy ő nem emlékszik semmire, én viszont igen és bármire hajlandó vagyok, hogy ő is emlékezzen rám. Miután hazaértem, már fel is rohantam a szobába.
- Yu, mi történt? Nem sikerült a munka? - nem szóltam semmit, csak magamhoz öleltem.
- Soha nem foglak téged elengedni! - suttogtam a fülembe, az öcsém pedig elmosolyodott. Szerintem ő is rájött már az igazságra.
- Azt remélem is, mert a babának meg nekem szükségünk van rád, Yu! Szeretnék mindig itt élni veled.
- Ne aggódj, mindig együtt leszünk Harumi!
- Azt hiszem kicsit lefekszem, mert nagyon álmos lettem! - megdörzsölte a szemét, én pedig egy puszit nyomtam a homlokára. Miután Harumi lefeküdt, Shohei meg én lementünk a nappaliba.
- Ugye igazam volt? Tényleg Hikari az, ugye?
- Még szép, hogy ő! Olyan csúnyán bántam vele még az elején, hiszen eleve úgy kezdődött a kapcsolatunk, hogy megerőszakoltam, emiatt esett teherbe. Meg aztán ribancnak neveztem, bántottam őt és most, hogy rájöttem valójában azt a lányt bántottam, aki el akartam venni! Shohei, lehet még ennél is hülyébb.
- Bátyó, Hikari szeret téged és meg fogja bocsátani, de van valami ennél is fontosabb.
- Mire gondolsz?
- Mi lett a babával? Hisz ha Hikari a gyereketeket kereste, akkor talán nem is halt meg. Viszont ezt csak ő tudja megmondani.
- Igen, de nem emlékszik semmire, így mégis hogyan tudná megmondani?
- Valahogy rá kell venned őt, hogy eszébe juthasson a dolog. Biztos, hogy megoldod valahogy! - teljesen igaza volt. Valahogy muszáj lesz kiderítenem, hogy mégis mi történt azzal a kisbabával, még akkor is, ha ehhez vissza kell hoznom Hikari minden jó és rossz emlékét is.

2017. október 1., vasárnap

6.rész


Egy sötét helyiségben vagyok, teljesen egyedül. Hiába nézek körbe, nem látok semmit sem.
- Hazudtál! - hallottam meg egy nagyon ismerős hangot.
- Hikari? - kérdem, majd megfordulok és akkor kirajzolódik a lány alakja. Az arca csalódott, a szemei könnybe lábadtak.
- Egy szörnyeteg vagy Yu! Ártatlan emberek életét veszed el és még csak nem is érzel bűntudatot emiatt!
- Hikari, nem úgy van, ahogy gondolod! Én csak bosszút akartam állni azon, aki elvette a te életedet és a gyermekünkét!
- Csalódtam benned Yu! Egy szörnyeteg vagy! - ez az egy szó víz hangzott a fejemben. Egy szörnyeteg vagyok, aki bűntudat nélkül gyilkol. De nem én akartam ezt! Soha nem akartam, hogy ez így legyen! Hirtelen Hikari eltűnt, én pedig zilálva ébredtem fel. Körbe tekintettem, a sötét helyiség helyett a szobám fogadott.
- Semi, mi történt? - szembe találtam magam Harumi rémült tekintetével. A lány kiejtette a kezéből a tálcát, majd odarohant hozzám.
- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni! Annyira örülök, hogy most itt vagy! - magamhoz öleltem és a kezemet a hasára simítottam. Érezni akartam, hogy mozog a baba, onnan tudhatom, hogy él és küzd azért, hogy a világra jöhessen.
- Megint zúgott a füled? Miért nem szóltál, akkor segítettem volna megszüntetni!
- Csak rosszat álmodtam! Szerinted egy szörnyeteg vagyok, Harumi? Kérlek az igazat mond!
- Egyáltalán nem vagy az, bár a munkádtól nagyon félek! Bárcsak abba tudnád hagyni ezt!
- Én abba akarom hagyni! Szeretném ha büszke lennél rám, ezért megmondom Iwanishi-nak, hogy befejezem ezt a munkát és elmegyek keresni valami más munkát! Én bármit elvállalok, csak szeretném, ha nem kellene félned mellettem!
- Semi, biztos, hogy ezt szeretnéd? Hidd el, én nem ítéllek el a munkád miatt.
- Igen, ebben teljesen biztos vagyok! Szeretném ha a kisbaba biztonságban élhetne, egy normális családban! Harumi, segítenél elkészülni? - bólintott egyet, majd elővett egy fehér inget és egy farmert és odaadta nekem.
- Kérlek, nagyon vigyázz magadra! Semi, tudnod kell, hogy én már most is büszke vagyok rád, hiszen emlékszem még hogyan viselkedtél az első néhány napban és mintha most egy teljesen más ember lennél!
- Ezt mind neked köszönhetem Harumi. Te segítettél megváltozni. Köszönöm, hogy mellettem vagy! - magamhoz húztam és megcsókoltam. Miután sikerült elkészülnöm, először Iwanishi-val akartam beszélni. Tudom, hogy meg fog ölni, de ez már nem érdekelt.
- Semi, végre itt vagy! Épp adni akartam neked egy új munkát!
- Én befejeztem! Nem akarom ezt tovább folytatni. Úgy döntöttem, hogy másik munkát keresek és ha a baba megszületik, feladom magam a rendőrségen!
- Neked teljesen elment az eszed? Az a csaj teljesen átmosta az agyadat!
- Nem ő volt, hanem Hikari és igaza volt, én tényleg egy szörnyeteg vagyok! Szeretném ha Harumi és a baba biztonságban lenne.
- Szóval vissza akarsz térni a régi életedhez? Na és mond csak, a régi nevedet is visszaveszed Takada?
- Igen, de már nem leszek a gazdag és elkényeztetett Takada Yu, én magam fogok megdolgozni a pénzemért! Sajnálom Iwanishi, de nem folytatom tovább! - Ez volt az utolsó szavam. Ezután elindultam, hogy kereshessek magamnak valami munkát. Bármi jó lenne, csak törvényes legyen. Szerencsére, kaptam is munkát, egy irodaházban. Mivel van végzettségem, ezért ajánlottak nekem egy munkát, amit el is fogadtam.  Épp vissza akartam menni Harumi-hoz, mikor egy hang megállásra késztetett.
- Bátyus? - megfordultam és egy tizenhat év körüli fiú állt előttem. Fogalmam sem volt, hogy ki lehet ez a fiú.
- Ne haragudj, de ismerjük egymást?
- Takada Shohei vagyok, az öcséd! - Shohei? Komolyan ő lenne az? Hihetetlen, hogy ennyire megváltozott. Már nyoma sincs annak az ártatlan kisfiúnak, aki régen volt.
- Nagyon más lettél, ne haragudj, hogy nem ismertelek fel!
- Bátyó, te is változtál, de örülök, hogy felismertelek! - Elmondtam mindent az öcsémnek, töviről-hegyire, hogy tisztában legyen a dolgokkal.
- Bátyó, tudnod kell, ha mindent bevallasz a rendőröknek, akkor akár életfogytiglant is kaphatsz! Jól meggondoltad ezt?
- Igen. Tudod, szeretnék olyan életet biztosítani a fiamnak, amit megérdemel. Nem akarom, hogy mikor felnőjön, azt kelljen hallania, hogy az apja egy bűnöző.
- Az a lány tényleg annyira hasonlít Hikari-ra?
- Szinte kiköpött mása! - mutattam is róla egy képet.
- Tényleg pont ugyanolyan mint ő. Gondoltál már rá, hogy talán ő Hikari is lehetne?
- Nem tudom, hogyan deríthetném ezt ki. Valahogy muszáj lenne a végére járnom.
- Nekem van is egy ötletem. Talán beszélned kéne azzal a nővel, aki befogadta. Megkérdezhetnéd tőle, hogy milyen ruhában volt, mikor megtalálta. Talán ez majd közelebb visz téged az igazsághoz.
- Köszönöm a tanácsot, mindenképpen megfogadom. Most viszont mennem kell, nem akarom túl sokáig egyedül hagyni Harumi-t.
- Mikor láthatlak újra?
- Nos, ezt sajnos nem tudom. Egyelőre nem szeretnék visszamenni a házunkba. Szeretném előtte rendbe szedni magamat.
- Én a mamával élek!
- Hogy mondod?
- Apa és anya elváltak Yu! Anyának elege lett, hogy mikor kórházban voltál apa nem engdte neki, hogy meglátogathasson téged!
- Akkor mi lenne, ha egyszer meglátogatnál? A régi gyár melletti házban lakunk Harumi meg én!
- Mindenképpen így lesz! - megöleltük egymást, én pedig visszamentem a lakásba. Úgy döntöttem itt az ideje elmondani az igazat Harumi-nak arról, hogy miért is lett gyilkos belőlem.
- Semi, megjöttél? - sietett oda hozzám és megölelt.
- Igen, megjöttem. Harumi, muszáj beszélnem veled valamiről!
- Mi a baj? Azt akarod mondani, hogy nem szeretsz és el akarsz küldeni?
- Erről szó sincs te kis buta hiszen nagyon szeretlek téged! Most valami másról van szó. Gyere üljünk le! - leültünk a kanapéra és belekezdtem. - Először is sikerült munkát találnom!
- Semi, ennek nagyon örülök! Remélem olyan munkát találtál, amit te is élvezni fogsz.
- Igen, olyasmi. A másik az, hogy nem Semi az igazi nevem!
- Akkor ez csak álnév volt?
- Az igazi nevem, Takada Yu és egy építési cég elnökének a fia vagyok!
- Ne haragudj, akkor elnevezhetjük másnak is a kisbabát!
- Nem szükséges, nekem tökéletes ez a név! Tudod, én régebben nem voltam ilyen, senkit sem lettem volna képes megölni. De négy éve karácsonykor megölték a barátnőmet, aki a gyerekemet várta és teljesen elment az eszem, ezért megöltem Hikari gyilkosát. Az apám féltette a család hírnevét, ezért egy bolondok házába dugott. Iwanishi szabadított ki és cserébe, hogy nála maradhattam, kénytelen voltam gyilkolni. Sajnálom, hogy ezt eltitkoltam, de túlságosan féltem, hogy el fogsz ítélni miatta.
- Hiszen ez is hozzád tartozik, emiatt nem foglak elítélni. Csak már nem tudom, hogy hívjalak!
- Hívj Yu-nak! Szeretném a valódi nevemet használni, mert nem akarok többet bujkálni mások elől. Harumi, szeretnék tőled kérdezni valamit.
- Mégis micsodát Yu?
- Hozzám jössz?
- Igen, nagyon szeretnék a feleséged lenni! - erre felálltam és a kanapé alatt lévő dobozból elővettem azt a gyűrűt, amit Hikari-nak szántam és Harumi ujjára húztam. Most már csak azt kell kiderítenem, hogy ki Harumi valójában és végre boldogan élhetünk együtt.

2017. szeptember 28., csütörtök

5.rész(Extra fejezet)


Az új tanév első napja volt. Szokás szerint egyedül mentem az iskolába, mivel barátaim nem igen voltak, ha voltak is csak azért, mert az apám úszott a vagyonban. Úgy igazán senkihez sem sikerült közel kerülnöm. A Sakura már virágzásnak indult és ilyenkor az egész utca rózsaszín és annak árnyalataiba burkolózott. Ahogyan sétáltam az iskola felé, egy kivételesen szép lány suhant el mellettem. A hosszú hajába a szellő belekapott és láthatóan nagyon igyekezett, nehogy elkéssen. Láttam, hogy annak az iskolának az egyenruháját viseli, ahová én is jártam. Miután sikeresen megérkeztem az iskolába, már alig vártam, hogy elkezdhessük végre. nem nagyon akartam, hogy megkérdezzék tőlem, mit csináltam a nyáron. Valószínűleg azt válaszoltam volna, hogy ültem otthon és épp bele voltam mélyedve egy jó kis krimibe. Plusz vacsorákra jártam és ott kellett virítanom az apám mellett a megbeszélésein.
- Gyerekek, új osztálytársatok van! - jött be az osztályfőnöknek kikiáltott béna bajszos testesebb tesitanár, nyomában azzal a lánnyal, akit már volt szerencsém látni.
- Yamazaki Hikari vagyok! - mutatkozott be a lány, mikor leesett, hogy őt én már ismerem, az apám egyik vacsoráján találkoztunk és igazán szimpatikus lett.
- Hikari-chan, ülj oda Yu -kun mellé! - Hikari bólintott egyet, majd odaült mellém. Egymásra mosolyogtunk, többet nem is kellett mondanunk. Gondolom mondanom sem kell, az órák után, már nem egyedül mentem haza.
- Meglepett, hogy te is ebbe az iskolába jársz! - rám mosolygott, én pedig viszonoztam.
- Jó végre egy olyannal beszélgetni, aki megérti a helyzetemet!
- Ne is mond, mindenki csak azt tudja megkérdezni, hogy mi van az apáddal, mit csináltál, vettél valami új cuccot a nyáron?
- Engem egyszer meghívtak egy szülinapra, mondván én leszek az est fénypontja, csak mert a szüleim tele vannak pénzzel. Annyira jó lenne egyszer szegénynek lenni, akkor senki se venne észre és nem lennék folyton a figyelem középpontjában.
- Na és csinálsz valamit a hétvégén? Arra gondoltam elmehetnénk moziba!
- Ezt nem nekem kellett volna felajánlanom? Általában ezt mindig fiú mondja először.
- Most viszont én mondtam! Na, akkor eljössz velem?
- Igen, szívesen elmegyek, feltéve, ha megengeded, hogy én fizessek! - végül ebbe belement, a hétvége folyamán pedig megejtettük a mozizást, amit nyugodtan mondhatunk az első randinknak, amit még sok másik követett. Általában együtt tanultunk, plusz sokszor jött át hozzám, ha egyedül éreztem magam. A szüleink ezt nem bánták, elvégre partnerek voltak az üzleti életben. persze nekik a pénz volt fontos, nekem viszont az, hogy végre lett egy barátom, egy igazi barátom. Egy hónap randizás után lettünk egy pár. Ez volt az utolsó év, amit a gimnáziumban töltöttünk. Az egyetemre is már együtt mentünk, csak két teljesen más szakra.
- Nem félsz, Yu? - szorította meg a kezem.
- Egy kicsit, főleg azért, mert te nem leszel ott velem!
- Ne aggódj, csak egy szinttel lejjebb leszek, nem a világ végen! Ígérd meg, hogy nem fogsz más szebb lányokra ránézni!
- Ezt kérned sem kell! Hikari, nagyon szeretlek! - a homlokomat nekidöntöttem ez övének és nyomtam egy puszit a homlokára. Végül tényleg nem néztem rá más lányokra, bár az egyik csoporttársam nagyon igyekezett, de nekem ott volt Hikari, akit mindennél jobban szerettem. A harmadik évünk volt az egyetemen, amikor is ezt a csodálatos lányt, aki ráadásul a gyermekünket hordta a szíve alatt, kegyetlenül meggyilkolták. Nos, a történet további része, pedig már nem ismeretlen. Betoppant az életembe egy rá nagyon hasonlító lány, aki az én hibámból esett teherbe, azóta pedig minden este hallgathatom, ahogyan halkan szuszog mellettem, láthatom a ragyogó mosolyát, amivel nap mint nap megörvendeztet és csak úgy egyszerűen ott van mellettem és évek óta most először érzem úgy, hogy újra van egy családom.
- Mi történt Semi! - mocorgott mellettem a még félálomban lévő Harumi.
- Aludj csak tovább, nem történt semmi! - ekkor láttam csak meg, hogy a keze ismét a fülemen van. Biztos hallotta, hogy cseng és el akarta állítani.
- Minden ami veled kapcsolatos, nagyon fontos, ezért mindig mondj el nekem mindent jó? - ezt a mondatot utoljára Hikari szájából hallottam. Elmosolyodtam és egy nyomtam egy puszit a homlokára.
- Aludj inkább, a baba is biztos fáradt! - a hasára simítottam a tenyerem, majd éreztem, hogy rúg egyet, aztán még egyet. 
- Érezted? Mostanában elég sokat rugdos, szerintem biztos, hogy fiú lesz és  akkor ugye Takada Yu lesz a neve?
- Persze, lehet az a neve, ha szeretnéd! - tulajdonképpen csak most vált valóra az, amit középiskolásként a legjobban akartam: Szegényként élni az életem. Pedig pont most lenne szükség a pénzre, hogy Harumi és a baba megkaphassanak mindent. Én mindenesetre megteszek mindent, hogy ne kelljen szenvedniük, ezért kellett úgy döntenem, hogy valami sokkal törvényesebb munkát keresek. Tudom, Iwanishi ezért meg fog ölni, de meg kell értenie, hogy nekem már csak ők maradtak és ha nem vigyázok rájuk, akkor tényleg mindent el fogok veszíteni.

2017. szeptember 24., vasárnap

4.rész

Már közel három hónap telt el azóta hogy Harumi oda költözött hozzám. A hasa már elkezdett kerekedni, amitől még szebbnek nézett ki, mint amilyen eddig is volt. Talán erre mondják azt, hogy a terhesség megszépíti a nőket. Szép lassan én is változni kezdtem, aminek nagyon nem örültem. Féltem, hogy újra olyan naiv és szerelmes leszek, mint régen és megint el fogom veszíteni a lányt akit szeretek. Igen, Harumi és én azóta ténylegesen is együtt vagyunk és őt meg akarom védeni, ahogy Hikari-t nem. A hajamról kezdett lekopni a festék, így végül újra fekete a hajam, ahogyan régen is volt.
- Semi, van egy meglepetésem! - jött le Harumi a szobából, egy hatalmas mosoly kíséretében.
- Mégis mi az?
- Tádám! - mutatott fel egy képet, amin már kivehető volt a baba alakja. A kezembe vettem és alaposan szemügyre vettem.
- Milyen kicsi, de már él!
- Ma el kell menjek az orvoshoz, hogy megnézhesse minden rendben van e a babával. Ugye eljössz velem?
- Nem hiszem, hogy el kellene. Nem akarom szégyenkezz miattam!
- Semmi szégyellni való nincs benned! Egyébként is, én döntöm el, hogy kibe leszek szerelmes nem? - félek azt nem mi választjuk meg.
- Ha téged tényleg nem zavar, akkor elmegyek veled! Iwanishi különben sem adott ma munkát. 
- Semi, nagyon szeretlek! - a mellkasomra hajtotta a fejét, én pedig elmosolyodtam.
- Én is szeretlek Harumi! - na siessünk, különben sosem érünk oda! - Harumi felvette a kabátját és mentünk is a kórházba. Ugyanabba a kórházba, ahová Hikari-val jártunk, mikor várta a babát. Annyi szép emlék kapcsolódik hozzá, ugyanakkor ha eszembe jut, mi történt vele, sosem tudok szép emlékeket kapcsolni az épülethez. Mikor megérkeztünk, az orvos behívott minket. Harumi lefeküdt az ágyra, az orvos pedig behúzta a függönyt.
- Takada-san, magának nem kellene itt lennie!
- Tudom, mit gondol, de én már jól vagyok! Hála ennek a lánynak, aki kiköpött mása a halott szerelmemnek, ráadásul a gyerekemet várja! Ez épp elég erőt ad nekem ahhoz, ne essek vissza!
- Nem lett volna szabad elszöknie, a kezelése közben!
- Miféle kezelés? Az nem kezelés, hogy bezárnak egy sötét szobába és a sorsomra hagynak! Most inkább vizsgálja őt meg, elvégre azért vagyunk itt!- nem szerettem volna újra a múlton rágódni. Az orvos bekapcsolta az ultrahang gépet és végre én is láthattam a babát. Annyira apró volt még, de már élt és hallani lehetett ahogyan ver a szíve. Annyira megnyugtató volt látni, hogy küzd az életéért. Miután végeztünk, az orvos újra elmondta Harumi-nak, hogy nagyon sokat kell pihennie a baba érdekében.
- Semi, te is láttad, milyen pici volt? Annyira örülök, hogy küzd az életéért! Azt hiszem jó, hogy te vagy a baba apukája! Remélem, hogy fiú lesz és akkor lehetne az a neve, hogy Yu!
- Szóval Yu? - hitetlen ez a lány. Noha nem is tudja, de akkor a baba az én nevemet viselné.
- Bár nem tudom mi a vezetékneved és a szüleidet sem ismerem, de én....
- Takada! A vezetéknevem Takada!
- Takada Yu, ez nagyon tetszik! A babának is nagyon fog tetszeni ez a név! Mi volt a neve, az előző babád anyukájának?
- Yamazaki Hikari! Ő is gazdag családból származott, mint én!
- Nagyon ismerős ez a név, talán mi ketten találkozhattunk a baleset előtt!
- Akkortájt halt meg, mikor a baleseted volt. Inkább ne beszéljünk erről, mert csak elszomorodok tőle.
- Ne, kérlek ne legyél szomorú. Én azt szeretném, ha mindig mosolyognál! - már épp ott tartottam, hogy megcsókolom, mikor két ismerőst láttam meg, pontosabban Hikari szüleit.
- Harumi, menj és vegyél magadnak valamit, amit ebédre megcsinálok neked!
- Te nem jössz velem?
- El kell még intézzek valamit, de utána megyek én is! - Harumi elment a boltba, én pedig úgy döntöttem, beszélek Hikari szüleivel. - Elnézést!
- Yu-kun? Tényleg te vagy az?
- Igen, én vagyok. Örülök, hogy megint láthatom magukat!
- Nos igen, a temetés óta nem láttunk téged. Mond, hogy megy a sorod? A szüleid jól vannak?
- Igazából, már nem élek velük. Tudják azóta igyekeztem továbblépni és nem sokára apa leszek, de remélem ezúttal a  baba meg is fog születni! - azt nem szerettem volna megemlíteni hogy a baba anyja úgy néz ki mint a halott lányuk.
- Gratulálunk! Reméljük boldog leszel azzal a lánnyal, akit választottál!
- Akkor, én most megyek is! - biccentettem egyet a fejemmel és elmentem a bolthoz, hogy megvárjam Harumi-t.
- Semi, már végeztél is?
- Igen, csak találkoztam Hikari szüleivel és szerettem volna beszélni velük kettesben. Megmondtam nekik, hogy már van egy angyali lány, aki képes volt elrabolni a szívemet! - megsimogattam az arcát és megcsókoltam. Remélem, hogy végre sikerül magamban mindent lezárni és végre tényleg úgy szeretni Harumi-t, ahogyan megérdemli.

Obserwatorzy