2017. szeptember 22., péntek

3.rész


Odaszaladtam a lépcsőhöz és felkaptam a földről a lány törékeny testét. Eléggé megijesztett, ezt nem tagadom. Felvittem a szobába és lefektettem az ágyra. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Igaz Hikari is volt rosszul a terhessége során, de soha nem ájult el. Mondjuk amilyen állapotban van ez a lány, nem tudom mit csodálkozom. Az már egyszer biztos, hogy a szülei nem etették őt halálra, ráadásul a fizikuma se volt túl biztató. Ki söpörtem a szemébe logó haját, hogy jobban feltérképezhessem az arcát. Annyira hasonlított Hikari-ra. A Barna szemei, az arcvonása, az ajkai, egyszerűen minden. Kár, hogy nem volt időm sokat gyönyörködni benne, mert megszólalt a telefon.
- Semi, kapkodd magad, munka van!
- Most nem tudok menni! A kiscsaj elájult, nem akarom így itthagyni!
- Szóval már most fontosabb lett, mint a munkád? Akkor mi lesz, mikor a gyerek megszületik?
- Nézd, a gyerekemet várja és nem szeretném, hogy a múltkori eset megismétlődjön!
- Úgy tűnik kezd visszatérni a régi éned, nem igaz Takada?
- Pofa be Iwanishi! Nem akarom, hogy még egyszer kiejtsd ezt a nevet. Takada Yu megszűnt létezni, mikor a barátnőjét és a gyerekét meggyilkolták. Ha felébredt, akkor odamegyek! - lecsaptam a telefont és láttam, hogy Harumi kezd ébredezni.
- Mi történt? - nyitotta ki a szemeit.
- Nem megmondtam, hogy vigyázz magadra? 
- Sajnálom! - elkezdett pityeregni. Bűntudatom lett, amiért megsirattam. Hihetetlen hogy csak most jött be az életembe, de már most elkezdte előhívni a régi énemet. Egészen eddig, nem éreztem bánatot, örömöt szeretetet és bűntudatot, erre tessék.
- Most meg miért sírsz? Hiszen nem is csináltál semmit! Nekem most el kell mennem, Iwanishi hívott, hogy munka van. Majd később jövök! - mentem is volna el, ha nem csimpaszkodik bele a karomba.
- Ne menj el! Kérlek, csak most maradj itt velem!
- Jó, maradok! - sóhajtottam fel, majd írtam egy üzenetet Iwanishi-nak azzal a szöveggel, hogy még nem kelt fel és, hogy majd később elintézem a dolgot. - Mit szólnál, ha elmennénk vásárolni? Úgyis kell még venni valamit vacsorára, meg neked még pár dolgot.
- Hiszen azt mondtad, hogy a tartalék pénzt vásároltam el.
- Itt van ez! - mutattam fel a borítékot, amiben benne volt a munkadíjam, ami mi tagadás elég sok volt most.
- Semi, nem kell rám költened ezt a pénzt! Inkább tedd csak el, hogy legyen majd későbbre!
- Ne akadékoskodj, inkább menjünk! - segítettem neki kikelni és már mentünk is. A háztól pár utcányira sokféle üzlet volt. 
- Semi, mégis mit szeretnél venni?
- Menj és nézz magadnak valami ruhát, nekem még el kell intézzek valamit! - elment a ruhaüzletbe, amíg én szerencsésen kiszúrtam egy hajtűt, aminek a végén egy kagyló volt. Azt hiszem ez jó ajándék lesz neki és még csak nem is volt drága. Mikor visszamentem, Harumi-nak már hűlt helye volt. Elég ideges lettem, hogy így átvágta a fejemet, aztán megláttam, hogy nem egy női ruhaboltba ment be, hanem egy férfibe. Láttam, hogy ép készül venni valamit, ezért én is bementem.
- Semi, nem kellene itt lenned! - dugta a háta mögé a kezében lévő szatyrot.
- Mi van a kezedben?
- Ez csak a tiéd! - nyújtotta felém a zacskót. Elvettem tőle és belenéztem. A ruhák tökéletesen passzoltak, a korábbi énemhez, ráadásul még a méreteimet is eltalálta. 
- Hihetetlen, hogy tudtad a méreteimet! - ráztam meg mosolyogva a fejemet.
- Nos, csak tippeltem, de ezek szerint tetszik neked, ugye?
- Igen, nagyon tetszik. Igazából én is vettem neked valamit! - mutattam fel neki a hajtűt.
- Ez nagyon szép! Köszönöm, Semi! - elmosolyodott és nyomott egy puszit az arcomra. Hirtelen megint elöntött ez a fura és fojtogató érzés, amit azóta érzek, mióta belépett az életembe. Pontosabban én léptem bele az övébe és jól fel is forgattam. Viszont ha nem lenne ez, akkor nem tudná, hogy azok akiket a szüleinek hitt, igazából nem is azok. - Nem tennéd bele a hajamba? - meglepetten bólintottam egyet és beletűztem a hajába. Olyan puha és selymes volt a haja, hogy alig bírtam megállni, hogy ne túrjak bele.
- Ez jól áll neked!
- Komolyan? Ennek nagyon örülök. Semi, kérhetek tőled valamit? Lehetne, hogy mikor otthon vagy, viseled azokat a ruhákat, amiket választottam neked? Tudom, hogy a munkádhoz tartozik megölni az embereket, mégis mikor a véres ingedre nézek, mindig nagyon megijedek! Megteszed ezt nekem? - olyan szemeket meresztett rám, mintha valami utcára kidobott kölyök kutya lenne. Képtelen voltam nemet mondani, így végül belementem. Még megvásároltuk a vacsorának valót és csak utána mentünk haza. Én már így is késésben voltam, de az ingem még nem száradt meg.
- A fenébe, most mit fogok csinálni? - bosszankodtam, mire Harumi az arcomba tolt egy fekete inget.
- Vedd fel addig ezt! - bólintottam egyet és magamra kaptam. Olyan másnak éreztem magamat benne, mintha nem is gyilkolni mennék, hanem szimplán beszélni valakivel. Nem tudom mit fog szólni Iwanishi, de őszintén nem is nagyon érdekel. Ez az én életem, úgy döntök felőle, ahogy akarok. Már különben sem vagyok gyerek, hogy megmondják mit csináljak.
- Csak, hogy megjöttél! Mi ez a hacuka rajtad? Csak nem az a kislány aggatta rád?
- Na és ha igen? Talán van valami problémád vele?
- Őszintén szólva van, nem is kevés. Ebben nem lehet embert ölni, másrészt kicsit kezdem úgy érezni, hogy ez a csaj fontosabb neked, mint a munkád!
- Talán igen, de ez nem a te problémád! 
- Már, hogyne lenne az én problémám? Hiszen én adtam neked egérutat Takada!
- Még egyszer elismétlem, hogy ne ejtsd ki ezt a nevet a szádon! Inkább mond, hová kell menjek, azt hagyj végre békén! 
- Nesze, itt van a cím, csak aztán el ne szúrd nekem! - elvettem tőle a célpont címét, majd beállítottam a telefonon a koordinátákat, hogy minél gyorsabban odaérhessek. Az illető nagyban bulizott a haverjaival.
- Te meg ki a frász vagy törpe?
- Valaki, aki most szépen kinyír téged! - előhúztam a késemet és dulakodni kezdtünk. Egy ideig még ő volt fölényben, ám amikor sikerült őt megfékeznem, a torkához szorítottam a kést. Épp készültem arra, hogy elvágjam a torkát, mikor meghallottam Harumi hangját.
- Semi, kérlek ne csináld, nem akarom, hogy bajba kerülj és elveszítselek! - kiesett a kés a kezemből, majd szépen lassan elkezdtem hátrálni és egészen hazáig futottam. Volt egy nagyon rossz előérzetem, a lánnyal kapcsolatban, de reméltem, hogy nem lesz igazam.
- Harumi! - kiáltottam, mikor hazaértem.
- Semi, mi történt? - ott állt egy térdig érő, apró virágmintás ruhában, a hajában pedig még mindig benne volt a hajtű amit én vettem neki. Nem szóltam semmit, hanem szorosan magamhoz öleltem.
- Ugye nem bántottak?
- Miért, talán kellett volna? Tudsz valamit, amit nekem nem szabad?
- Ne is törődj vele! Csak ígérd meg, hogy vigyázni fogsz magadra! - a homlokomat nekidöntöttem az övének és szinte csak pár centi választott el minket a csóktól. Tudtam, hogy ennek semmi értelme, hiszen én még mindig csak Hikari-t szeretem, ennek ellenére itt van Harumi, aki szinte a kiköpött mása.
- Rendben van, ha ez kell, akkor megígérem neked! - felemelte a kisujját, mire én is az enyémet és kereszteztünk egymással. Azt hiszem itt az ideje, hogy egy kicsit komolyabban vegyem a dolgokat és nagyon figyeljek oda rá.

2017. szeptember 21., csütörtök

2.rész


Másnap reggel, Semi már nem volt a lakásban. Sajnos, mivel itthon nem találtam semmit, kénytelen voltam kihagyni a reggelit. Gyorsan rendbe szedtem magam és nekiláttam a takarításnak. Ha már ez volt a feltétele annak, hogy itt maradhassak, akkor természetesen megteszem amit mondott. Szerencsére a ház nem volt olyan piszkos, így csak pár edényt kellett elmossak, illetve fel kellett söpörnöm. Miután ezekkel végeztem, ideje volt, hogy nekilássak az ebédnek. Sajnos nem volt semmi alapanyag, ezért kénytelen voltam pénzt keresni a házban, hogy elmehessek a boltba. A ház amiben Semi és egy Iwanishi nevű pasi élt, nem volt túl nagy. Két szoba, egy nappali egy konyha és egy fürdő. A ház két szintes volt és elég remdezett. Felül volt Semi szobája, amit én foglaltam el, ő pedig a nappaliban aludt. Kicsit bántott is a dolog, meg is mondtam neki, hogy majd én alszok a kanapén, de mintha meg se hallotta volna. Azt hiszem tényleg érdekli mi lesz a gyermekünkkel, jól lehet ezt nem hangoztatja. Az egyetlen ami igazán zavar, hogy a ház el van zárva a környéktől. Persze érthetően egyikőjük sem akarja, hogy megtudják mi Semi foglalkozása. Felmentem a szobába, hátha találok egy fiókot vagy egy kisebb dobozt, amiben van egy kevés aprópénz, amiből megvehetem az ebédnek valót. Szerencsém volt, hisz az ágy alatt találtam egy varró dobozt, amiben volt egy köteg pénz. Tudom nem lett volna szabad, de zsebre vágtam és miután bezártam a bejárati ajtót, mentem is a boltba, ahol megvettem mindent, ami a yakisoba elkészítéséhez szükséges. Továbbá elmentem a gyógyszertárba, hogy megvegyem az orvos által felírt vitamint, amit a terhesség alatt kell szedjek. Miután ezekkel végeztem, mentem is vissza, hogy megcsinálhassam az ebédet, mielőtt Semi hazaér. Szerencsére az anyám, vagyis akiről azt hittem, hogy az, elég sok étel elkészítésére megtanított, így ezzel nem volt problémám. Viszonylag hamar elkészültem, majd egy picit rendbe szedtem magam.
- Megjöttem! - csapódott be az ajtó. Semi egy fekete atlétában volt, az egyik kezében pedig a vérfoltos sárga inge, a másikban pedig egy jókora szatyor, tele ruhákkal.
- Üdv itthon! Megcsináltam az ebédet, ha éhes vagy!
- Mégis miből csináltál te ebédet? Hiszen nem volt itthon semmi sem!
- Izé..szóval kivettem az ágy alatt lévő dobozból a pénzt és abból vásároltam meg a hozzávalókat és a vitamint amit az orvos írt fel.
- A fenébe, tegnap miért nem tudtál szólni? Az a pénz Iwanishi eldugott pénze, ami csak vég szükségesetére kellett volna! - látszott, hogy egy kicsit mérges volt, de a hangjából ítélve, inkább kétségbeesettnek tűnt.
- Ne haragudj, de szerettem volna teljesíteni azt amit megígértem neked! Egyébként, mi ez a szatyor a kezedben?
-Ezeket a ruhákat Iwanishi felesége küldte neked, meg van benne még pár dolog, ami kellhet a gyereknek: cumisüveg, takaró, meg hasonlók.
- Köszönöm Semi! - elvettem tőle a szatyrot és nyomtam egy puszit az arcára. - Ha ideadod az ingedet kimosom neked!
- Ne fáradj, ezt majd elintézem én. Neked különben sem kell a munkámmal foglalkoznod. Megmondtam, hogy a te dolgod, hogy rendben tartsd a lakást, meg vigyázz magadra, amíg a gyerek meg nem születik.
- Na és utána? Mi lesz, miután a gyerek megszületik? Kidobsz engem a lakásból?
- Gőzöm sincs mi lesz utána, talán elveszlek vagy valami! - a házasság lyukat ütött a gyomromba.
- Miért akarnál elvenni, ha nem is szeretsz?
- Mert ez a normális. Ha már voltam olyan hülye, hogy felcsináljalak, akkor kénytelen vagyok vállalni érte a felelősséget.
- Hiszen még a nevemet sem tudod!
- Sugihara Harumi, igaz? Ne hidd, hogy nem jártam utána!
- Nem is biztos, hogy ez a nevem! - Semi hirtelen megtorpant, mintha nem erre a válaszra számított volna.
- Mi a fenéről beszélsz?
- Egy négy éve, volt egy balesetem és odakerültem egy párhoz, akik azt állították, hogy a szüleim. Aztán mielőtt az állítólagos anyám kidobott volna, előtte még elmondta nekem, hogyan talált rám. Egyedül voltam és a gyerekem után kutattam!
- Na látod, megmondtam én, hogy nem vagy szűz! Remélem az a gyerek, nem akar felbukkanni, itt, mert akkor tényleg ki foglak innen dobni!
- Nem hiszem, hogy ez lehetséges lenne, hiszen nem is emlékszem rá! Na jó, hagyjuk inkább ezt és edd meg az ebédedet! - kiszedtem egy nagy tállal, majd leültem mellé a kanapéra. Összeszorított fogakkal vártam, hogy mégis mit gondol majd az ételről.
- Ez nagyon finom! - nyöszörögte egy hatalmas mosoly mellett. Olyan volt, mint egy kisiskolás, aki már egy egész hete nem evett otthon készült ételt. - Ne felejts el emlékeztetni, hogy ezentúl mindig tegyek félre az ebédre pénzt! Azt akarom, hogy ezentúl is te csináld az ebédet, megértetted? - bólintottam egyet, majd elvettem tőle a tányért és vittem a konyhába, mikor nyilallást éreztem a hasamban. A tányér kiesett a kezemből és hatalmas csattanással ért földet.- Harumi, minden rendben? - jött oda hozzám és leültetett a kanapéra.
- Igen, csak kicsit megfájdult a hasam. Talán azért, mert kicsit túlhajtottam magam.
- Akkor inkább pihenj, majd én feltakarítok! - Semi a konyhába ment és elkezdte feltakarítani a szilánkokat, mikor hirtelen a fülére tapasztotta a kezét.
- Semi, mi történt?
- Csak ez a hülye fűl zúgás, már megint elkezdődött! Már négy éve, egyfolytában ez gyötör!
- Szóval veled is történt valami, négy évvel ezelőtt?
- Mondhatjuk. Elveszítettem valakit, aki fontos volt nekem!
- Na és kicsodát?
- Ahhoz neked semmi közöd, te inkább azzal törődj, hogy kipihend magad, nehogy a gyereknek baja legyen! - én azonban nem hallgattam rá, hanem odamentem hozzá és a tenyeremmel betapasztottam a jobb fülét. Hallottam, hogy Semi légzése lassulni kezd és megkönnyebbült arcot vágott. - Hihetetlen, hogy elmulasztottad. Nekem ez még sose sikerült.
- Talán, nem próbálkoztál eléggé! Ha nagyon akarod, akkor úrrá tudsz lenni ezen, Semi! Egyébként is, ahhoz képest, hogy embereket ölsz, velem igenis kedves vagy!
- Mondtam már, hogy hasonlítasz valakire, aki közel állt hozzám és úgy érzem felelős vagyok érted, meg a gyerekedért. Meg egyébként is, a kisbabák a nők hasában olyanok, mint a kagylók!
- Ezt meg, hogy érted? - erre Semi egy zacskót vitt oda nekem, amiben három kagyló volt, amik folyton lövellték ki magukból a buborékokat.
- Látod ezt? A kagylók a buborékokon keresztül küzdenek azért, hogy életben maradhassanak. Hát a kisbabák is ugyanazt teszik az anyjuk hasában: Küzdenek az életükért! Lehet, hogy az én kisbabám is küzdött az életéért, de esélyt sem adtak rá, hogy megszülessen!
- Szóval ezért vigyázol, most ennyire rám, ugye?
- Talán igen. Nem szeretném, ha megint megtörténne, ennyi az egész.
- Tudod, én nagyon hálás vagyok neked azért, amiért hagyod, hogy a kisbaba küzdhessen az életéért. Én is szeretnék küzdeni érte és magamért is! - láttam, hogy Semi elfordult, majd halkan szipogni kezdett. Csak nem megbántottam őt? - Semi, ne haragudj én nem akartam...- erre nem szólt semmit, csak magához ölelt. Hirtelen átjárt engem egy különös melegség. Semi teljesen más volt, mint tegnap, amikor megismertem. Akkor komolyan féltettem tőle az életemet, de ez most teljesen megszűnt.
- Azt hiszem, te fogod majd visszaadni azt a családot, amit elveszítettem! - suttogta halkan a fülembe.
- Miféle családot?
- Mindegy, ne is törődj vele! Inkább menj fel a szobába és pihenj le! - bólintottam egyet és indultam is volna fel, de az első lépcsőfoknál a látásom elhomályosult és az egész szoba forogni kezdett körülöttem. - Harumi! - hallottam még Semi kiáltását, de többre már nem emlékszem.

2017. szeptember 19., kedd

1.rész


Nem születtem gazdag családba, ezt mindig is tudtam...vagyis azt hiszem, hogy tudtam. Olyan emberekkel élek együtt, akiket nem tudok a szüleimnek tekinteni, hisz nem is emlékszek rájuk. Ők azt mondták nekem, hogy balesetem volt és az amnéziám miatt nem emlékszem semmire. Nem tudom, hogy ebből mennyi az igazság, mindenesetre, már egy éve élek ott velük és még mindig nem tudtam igazán megszokni a dolgokat.
- Harumi, menj el a boltba vásárolni! - már elég későre járt, de végül muszáj volt elmennem, különben megint bezárás lett volna a vége. Magamra kaptam a kabátomat és elindultam, a legközelebbi bolt felé, ami még így is tizenöt perc járásra volt a háztól, ahol hárman éltünk. Szerencsére, nem kellett sok mindent vennem, így a vásárlás részt, hamar letudtam. Épp igyekeztem hazafelé, mikor az egyik sikátorban, egy különös fényt vettem észre. Normális esetben, eszembe se jutott volna követni, de most mégis megtettem. Valami nagyon vonzott, ahhoz a fényhez és nem tudtam ellenállni neki. Egyre közelebb és közelebb merészkedtem, mikor valaki befogta a számat.
- Most szórakozunk egy kicsit! - suttogta a fülembe, egy mély és nagyon kellemes férfi hang. A szívem a torkomban dobogott, mert fogalmam sem volt, hogy mégis mihez kezdhetnék most. A mobilomat nem mertem elővenni, mert nem tudtam, kivel állok szemben. A férfi a számhoz szorított valamit, aminek nagyon erős illata volt és a szemeim automatikusan lecsukódtak.

Prológus

2013 December
A Karácsony az év egyik legfontosabb ünnepe. Az embereknek általában, a közös együttlétet, az ajándékozást és a finom ételeket jelenti, de nekem ez az ünnep egy új élet születését jelentette. A barátnőm Hikari, hamarosan világra hozza, a közös gyermekünket, szóval van elég okom ünnepelni ma. Úgy döntöttem, nem várok tovább és végre megkérem a kezét. Épp a gyűrűért igyekszek, amit már korábban kiválasztottam, de eddig még féltem rászánni magamat erre a lépésre. Most azonban, végre ez a félelem elmúlt és elérkezettnek láttam az időt arra, hogy végre lépjek is valamit. Már majdnem az ékszerésznél voltam, mikor megcsörrent a telefonom.
- Halló!
- Yu! - hallottam meg Hikari hangját, mire elmosolyodtam.
- Drágám, mi történt? Nem érzed jól magad?
- Dehogyis, jól vagyok! Tudod, itt ülök a téren és abban reménykedek, hogy az én imádnivaló barátom idejön, hogy kettesben legyünk!
- Miért nem ezzel kezdted? Néhány perc és ott vagyok! - szerencsére a tér, nem volt messze az ékszerésztől, így tényleg hamar odaértem. Hikari ott ült az egyik padon és látszott rajta, hogy nagyon fázik már.
- Yu, mégis eljöttél!
- Hiszen mondtam, hogy itt leszek. Történt valami?
- Nos, az orvostól jövök, mert meg kellett nézni, hogy a baba jól van e.
- Ugye nincs semmi baja?
- Nem, valószínűleg, a jövő héten már a karunkban foghatjuk a kisbabánkat. Erről jut eszembe, te fiút vagy lányt szeretnél?
- Hát mivel ha az első baba fiú lesz, akkor ő lesz majd a nagy testvér és még tudná védeni a kishúgát, ezért azt hiszem, a fiú jó lenne!
- Szóval te is fiút szeretnél! A szüleim is azt mondták, hogy jó lenne ha fiú lenne. Egyébként, merre jártál?
- Megvettem az ajándékodat, de úgysem fogom megmondani neked, hogy mi az. Majd az esti vacsorán megtudod! - Hikari és a családja nálunk fog vacsorázni és ott tervezem majd megkérni a kezét, hogy ne kelljen külön a családjától is megkérnem.
- Erről jut eszembe, el kell mennem az ajándékodért, majd sietek hozzátok, jó? - gyorsan nyomott egy csókot a számra és ahogyan csak tudott már sietett is el. Kezdett furdalni a kíváncsiság, az ajándékot illetően. Nem tudom, hogy mik a tervei, de őt ismerve bármi megtörténhet. Mivel nem akartam hozzá fagyni a padhoz, ezért úgy döntöttem járok egyet, még a vacsora előtt. Közben felhívtam Hikari-t, mert eszembe jutott, hogy nincs otthon pezsgő és jó lenne, ha tudna hozni. Viszont nem vette fel, csak a rögzítője kapcsolt be. Ezt annak tudtam be, hogy biztos már a kasszánál van, már ha egy normális üzletbe ment ajándékot venni.  Vártam egy fél órát, de megint nem vette fel. Kezdtem aggódni, mert Hikari mindig felveszi ha hívom. Épp mentem volna haza, hátha ő is ezt tette, mikor megszólalt a telefon.
Halló! - csak egy pisztoly lövést hallottam és ez nagyon megijesztett.
- Figyelj öcsi, épp most nyírtuk ki a csajodat! - hirtelen fel sem tudtam fogni, amit ez a számomra vadidegen mondott nekem.
- Hazudsz! Egyáltalán ki vagy te és mit akarsz tőlem?
- Nem hiszed el, hát akkor tessék! - és akkor a saját szememmel is láttam Hikari élettelen testét, körülötte vértócsával. Hirtelen nem tudtam mit tehetnék, teljesen elvesztettem a fejemet. Még szerencse, hogy Hikari mobiljában van nyomkövető arra az esetre ha történne vele valami. A telefon elvezetett egy sötét sikátorhoz. A gyilkosok ott nevettek és teljesen úgy tettek, mintha semmi sem történt volna. Én dühösen odamentem hozzájuk, majd elkaptam az egyik nyakát és a falhoz nyomtam.
- Halljam, ki a vezetőtök?
- Épp velem beszélsz!
- Remek, most pedig olyan fájdalmas halált fogsz halni, mint amilyet a barátnőm halt miattatok! - erre elkaptam a zsebemben tartott zsebkésemet és egy határozott mozdulattal, elvágtam a torkát. A pasi vére beteritette az arcomat, én pedig megkönnyebbültem. A tudat, hogy Hikari gyilkosa már nincs többé, nagyon boldoggá tett. Miután sikeresen elkergettem a többit is, elkezdtem keresni Hiakri testét, de nem találtam meg. Nem értettem, miért pont velem történik ez.
2014 február
Két hónap telt el, Hikari halála óta. Mivel a teste nem került elő, mert az elkövetők állításuk szerint, egy elhagyott erdőbe vitték, így nem tudtuk őt rendes körülmények között eltemetni. Azóta a nap óta, mintha a szívem egy részét kitépték volna és most már csak teljes ürességet érzek és semmi mást. Persze ahogyan az lenni szokott, jöttek a rendőrök, hogy kikérdezzenek, de erre már nem volt lehetőségük. Az apám bezáratott egy diliházba, nehogy a családunk jó híre kárba vesszen. Hiába az apám, még nálam is jobban szereti a pompát és a gazdagságot. Ott voltam egyedül egy sötét szobába bezárva, ahol a maradék józan eszem is teljesen elszállt. Talán örökre ott ragadtam volna, ha Iwanishi nem szöktet meg onnan. Azt állította őt is kezelték már ott és nem kívánta nekem is ezt az életet. Nekem viszont teljesen mindegy lett volna hol pusztulok el, elvégre a gyilkosok mindig így végzik. Vagy a börtönben rohadnak el, vagy valaki szitává lövi őket. Mondjuk mindkettő kecsegtető lett volna. Így viszont Iwanishi lakásába kerültem, ahol csak úgy maradhattam, ha elkezdek neki dolgozni, mint bérgyilkos. Végül is, teljesen mindegy volt már, hogy mit csinálok, hiszen boldog soha nem lehettem már. Az életemnek egy része, végleg lezárult.
2015 február
Már lassan egy éve, hogy az életem másból sem áll, mint emberek életének a kioltásából. Azóta Semi néven élek és már külsőleg sem hasonlítok arra, aki egy évvel ezelőtt voltam. Minden jó érzést kioltottak belőlem, mikor hidegvérrel megölték az egyetlen személyt, akit igazán szerettem. Ki tudja mi lett volna akkor, ha Hikari mégsem hal meg, de ennek már nincs jelentősége. Azt hittem, már soha nem kaphatom vissza a régi életemet, de feltűnt a színen egy lány, aki képes volt újra azt éreztetni velem, mint Hikari-val.

Obserwatorzy