2017. október 21., szombat

8.rész


Egész éjszaka azon gondolkoztam, hogyan hozhatnám vissza Hikari emlékeit. Muszáj elmondania mi lett a gyerekünkkel, hogy ha esetleg mégsem halt volna meg, akkor akár a föld alól is elő tudjam keríteni. Végül eszembe jutott, hogy talán a nyaklánccal, majd sikerül őt rábírnom arra, hogy emlékezzen. Szegény lány, fogalmam sincs, hogy min mehetett keresztül abban az időben, amíg mindenki halottnak hitte, ráadásul még én is sokat bántottam. Láttam, hogy Hikari még alszik, ezért nem akartam még zavarni, inkább lementem és csináltam neki reggelit, illetve készítettem ki egy kis nyugtatót, ha nagyon felizgatnám és mégse jönnének vissza az emlékei. Miután ezzel elkészültem, vissza is mentem a szobába. Láttam, hogy Hikari még mindig alszik, ezért az egyik ujjammal óvatosan megsimogattam az arcát.
- Jó reggelt, hercegnőm, ideje lenne felkelned! - suttogtam a fülébe és egy puszit nyomtam az arcára.
- Máris reggel van? Olyan álmos vagyok! Yu, nem tudnál felébreszteni, mondjuk úgy száz év múlva? Talán addigra ki tudom pihenni magam!
- Mi lesz a reggelivel? Ha nem eszel rendesen, a baba nem fog nagyra nőni! Gondoskodnod kell a babáról, a hasadban is!
- Ne haragudj, erről teljesen megfeledkeztem! - még, hogy haragudni? Soha életemben nem tudnék rá haragudni semmiért se.
- Csináltam neked reggelit, de még mielőtt hozzálátnál, szeretnék veled beszélni valamiről!
- Valami rosszat csináltam igaz? Ha azért van, mert nem csinálom itthon semmit a pihenésen kívül, akkor ígérem fényesre pucolok itt mindent, de kérlek ne haragudj rám emiatt!
- Hogy lehetsz ennyire buta? Hiszen az egyetlen amit neked csinálnod kell most, az a pihenés! Most valami másról van szó! - elővettem az éjjeliszekrényből a nyakláncát és felmutattam.
- Ez a nyakláncom. Hogy került ez hozzád?
- Nos, meglátogattam a nőt, akinél az elmúlt négy évben éltél.
- Mégis mi dolgod volt vele? 
- Harumi, kitől kaptad ezt a nyakláncot?
- Én, nem is tud... - hirtelen, mintha teljesen lefagyott volna, csak ült vele szemben, miközben arra próbáltam rájönni, hogy mégis mi történhetett vele. Ekkor hirtelen a halántékához kapta a kezét és elkezdett zilálni.
- Harumi, mi a baj?
- A kisbabám, elvitték a kisbabámat! - kiáltott fel, a haja pedig az arcába hullott. Hangos zokogás töltötte be a szobát, én pedig már nagyon megbántam, hogy ezt szóba hoztam előtte.
- Harumi, nyugodj meg hallod? Hikari, kérlek! - hirtelen elhallgatott, majd lassan felemelte a fejét. A szemei vörösek voltak és fel is dagadtak, a barna haja, pedig még mindig a szemébe lógott.
- Yu?
- Emlékszel rám? - bólintott egyet, én pedig magamhoz öleltem.
- Hikari, annyira örülök, hogy semmi bajod nem esett. Amikor azt mondták, hogy meghaltál, mintha kitéptek volna belőlem egy jókora darabot és csak teljes ürességet éreztem magamban.
- Yu, kérlek keresd meg a fiúnkat, jó? Hozd őt vissza nekem! - hallottam a hangján, hogy kezd megnyugodni és ezt jó jelnek tekintettem.
- Tehát kisfiú lett!
- Olyan volt mint te: A szemei, az orra, a szája, egyszerűen csak olyan gyönyörű, mint te drága Yu! Sajnálom, hogy ilyen rossz életed lett miattam, hidd el én nem akartam.
- Hiszen nem csináltál te semmi rosszat, ellentétben velem. Annyira bánt, hogy ilyen sok fájdalmat okoztam neked Hikari! Eleve úgy estél teherbe, hogy én..
- Hagyd abba! Nem akarom, hogy emészd magad! Nem tudhattad, hogy én vagyok, ahogyan én sem tudtam, hogy te ki vagy. De most már tudjuk és csak ez számít, nem?
- Igen és ígérem soha többet nem kell már külön lennünk! Visszamegyünk oda ahonnan jöttünk és újra felépítjük az életünket jó?
- Nem akarok oda visszamenni! Én csak veled és a gyerekeinkkel akarok lenni, nem akarom, hogy megint mindenki körberajongjon csak azért, mert a szüleim gazdagok!
- Ne aggódj, ezúttal teljesen más lesz. Hikari, ugye bízol bennem?
- Persze, hogy bízom ezt kérdezned sem kell. Yu, bárhová elmegyek veled, de kérlek előtte találd meg a fiúnkat, jó?
- Persze, megígérem, hogy még a föld alól is előkerítem, ha kell! - elő fogom őt keríteni, még akkor is, ha ehhez egy időre vissza kell bújnom a régi Takada Yu bőrébe. Kerül amibe kerül, de meg fogom találni!

2017. október 16., hétfő

7.rész


Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor elmondtam Harumi-nak, a gyilkossá válásom teljes történetét. Szerettem volna végre őszinte lenni vele, hiszen mégiscsak a feleségem lesz és nem hazudhatok neki. Azonban egy dologra még mindenképpen rá akartam jönni, mégpedig arra, hogy miért hasonlít Harumi annyira Hikari-ra. Úgy döntöttem, hogy megkérdezem azokat, akik magukhoz vették, hátha ők többet tudnak mondani. Épp a fürdőben voltam, mikor meghallottam, Harumi kiabálását a szobából.
- Yu, kérlek, ne engedd, hogy elvigyék a kisbabánkat! Nem akarom odaadni nekik! - visszamentem a szobába, ahol Harumi ide-oda forgolódott, miközben épp segítségért kiáltozott.
- Harumi, nyugodj le! - igyekeztem le fogni a kezét és megnyugtatni, nehogy ártson valamit is a babának. Erre hirtelen felriadt.
- Yu, valaki el akarta vinni a kisbabánkat! - az ajkai remegtek, mire magamhoz öleltem.
- Senki sem tudja elvenni tőled a kisbabát, elvégre még a hasadban van!
- Nem ezt a kisbabát! A kezemben volt egy kisbaba, aki keservesen sírt és erre kikapták a kezemből és elvitték!
- Lehet, hogy arról a babáról volt szó, akit kerestél a baleseted után, nem? Biztos csak róla álmodtál! Most már nyugodj meg szépen, tudod, hogy nem szabad idegesnek lenned, a baba miatt!
- Ne haragudj, hogy megijesztettelek! Dolgozni mész?
- Igen, persze! - rossz volt hazudni neki, de nem akartam, hogy megtudja mire készülök. Egyszerűen csak nem akartam őt felizgatni. Miután felöltöztem, Harumi-val együtt lementünk a konyhába. Épp hozzá akartunk látni a reggelihez, mikor kopogtattak az ajtón.
- Shohei? Mit keresel te itt?
- Hiszen azt mondtad, meglátogathatlak vagy nem? Szerettelek volna látni téged, bátyus! - végül beengedtem.
- Harumi, ő itt az öcsém, Takada Shohei! - láttam, hogy az öcsém döbbenten meredt a lányra. Remélem nem akar leleplezni. Egyelőre nem akarom, hogy Harumi tudjon arrol, mennyire hasonlít Hikari-ra.
- Örülök, Shohei-kun. Nincs kedved velünk reggelizni?
- Harumi, felmennél a mobilomért? Azt hiszem fent hagytam.
- Persze, már megyek is! - megvártam míg felmegy, majd az öcsémet a nappaliba rángattam.
- Tudom, hogy most mit fogsz mondani, de ha tudna arról, hogy mennyire hasonlít Hikari-ra, akkor nagyon felizgatná magát és azt gondolná, csak ezért szeretem őt. Nézd, nem akarom, hogy baja essen a gyereknek akit vár.
- Hogy hasonlít? Yu, ez a csaj kiköpött a kiköpött mása! Amikor először meséltél róla, azt hittem csak viccelsz, de ez nem játék, mi van ha tényleg ő Hikari?
- Pontosan ezt szeretném kideríteni. Kérlek, addig vigyázz rá és nehogy mesélj neki Hikari-ról, megértetted?
- persze, menj csak, őt meg bízd rám! - nagyon remélem, hogy Shohei nem fogja elszúrni ezt nekem, különben megmondom neki a magamét. magamra kaptam a kabátomat és már mentem is. Sikerült kiderítenem a nő címét, akinél Harumi lakott, így a dolog viszonylag simán ment. Mivel nem akartam, hogy felismerjenek, a fejemre húztam a kapucnimat így az valamennyit takart az arcomból. Miután megérkeztem, bekopogtam. Egy negyven körüli nő nyitott nekem ajtót.
- Elnézést a zavarásért, de beszélnem kell magával!
- Ki vagy te és mit akarsz itt?
- Takada Yu vagyok!
- Takada? Mármint az ingatlanfejlesztő Takada?
- Igen, a fia vagyok!
- Sajnálom fiatalúr a rossz modoromat, de fel sem ismertem ebben a ruhában! Kérem jöjjön csak beljebb! - hihetetlen milyen hamar megváltozik az emberek hozzáállása, ha csak megemlítik valakinek a Takada nevet. Végül is már megszoktam, ez sem másabb mint a többi embernél.
- Mi járatban erre fiatalúr? Hiszen akik olyan nagy körökben mozognak, meg sem fordulnak az ilyen egyszerű helyeken.
- Szeretnék beszélni magával Harumi-ról, úgy tudom itt élt egy ideig!
- Mégis mi dolga van magának azzal a hálátlan lánnyal?
- Harumi, a menyasszonyom és jelen pillanatban a gyermekemet várja, szóval kérem mellőzze ezt a hangnemet vele kapcsolatban!
- Maga? Az teljességgel lehetetlen! Az a hálátlan kis fruska egy gyilkossal állt össze, képtelenség, hogy egy ilyen gazdag és magas társadalmi ranggal rendelkező férfi szemet vessen rá!
- Már megmondtam, hogy ne beszéljen így róla! Az ok amiért idejöttem az, hogy meséljen nekem arról a napról, amikor megtalálta őt!
- Mikor is volt az? Ah, igen pontosan négy évvel ezelőtt. Már elég későre járt, én pedig épp a száraz ruhákat szedtem le éppen, mikor meghallottam, hogy hangosan sikoltozik, mert az állítása szerint valaki elrabolta a gyerekét.
- Milyen ruha volt rajta akkor?
- Egy egyszerű fehér ruha és egy mályvaszínű kabát, oh és még rajta volt ez is! - egy apró dobozból elővett egy nyakláncot és felmutatta nekem. A szívem abban a pillanatban, mintha ki akart volna ugrani a helyéről. Az a nyaklánc volt az, amelyiket Hikari születésnapjára vettem. Most már végre minden értelmet nyert. Harumi sosem létezett, ő végig Hikari volt, én pedig milyen rosszul bántam vele az elején! Borzasztóan éreztem magam, ugyanakkor örültem is, hiszen mégsem ölték meg őt.
- Nem is tudom elmondani mennyire hálás vagyok magának! Hamarosan ideküldök valakit, aki majd ad maguknak annyi pénzt, amivel el tudnak élni egy darabig! - biccentettem egyet a fejemmel és kiszaladtam a házból, Hikari nyakláncával a kezében. Alig vártam már, hogy végre otthon lehessek és magamhoz ölelhessem a lányt. Tudom, hogy ő nem emlékszik semmire, én viszont igen és bármire hajlandó vagyok, hogy ő is emlékezzen rám. Miután hazaértem, már fel is rohantam a szobába.
- Yu, mi történt? Nem sikerült a munka? - nem szóltam semmit, csak magamhoz öleltem.
- Soha nem foglak téged elengedni! - suttogtam a fülembe, az öcsém pedig elmosolyodott. Szerintem ő is rájött már az igazságra.
- Azt remélem is, mert a babának meg nekem szükségünk van rád, Yu! Szeretnék mindig itt élni veled.
- Ne aggódj, mindig együtt leszünk Harumi!
- Azt hiszem kicsit lefekszem, mert nagyon álmos lettem! - megdörzsölte a szemét, én pedig egy puszit nyomtam a homlokára. Miután Harumi lefeküdt, Shohei meg én lementünk a nappaliba.
- Ugye igazam volt? Tényleg Hikari az, ugye?
- Még szép, hogy ő! Olyan csúnyán bántam vele még az elején, hiszen eleve úgy kezdődött a kapcsolatunk, hogy megerőszakoltam, emiatt esett teherbe. Meg aztán ribancnak neveztem, bántottam őt és most, hogy rájöttem valójában azt a lányt bántottam, aki el akartam venni! Shohei, lehet még ennél is hülyébb.
- Bátyó, Hikari szeret téged és meg fogja bocsátani, de van valami ennél is fontosabb.
- Mire gondolsz?
- Mi lett a babával? Hisz ha Hikari a gyereketeket kereste, akkor talán nem is halt meg. Viszont ezt csak ő tudja megmondani.
- Igen, de nem emlékszik semmire, így mégis hogyan tudná megmondani?
- Valahogy rá kell venned őt, hogy eszébe juthasson a dolog. Biztos, hogy megoldod valahogy! - teljesen igaza volt. Valahogy muszáj lesz kiderítenem, hogy mégis mi történt azzal a kisbabával, még akkor is, ha ehhez vissza kell hoznom Hikari minden jó és rossz emlékét is.

2017. október 1., vasárnap

6.rész


Egy sötét helyiségben vagyok, teljesen egyedül. Hiába nézek körbe, nem látok semmit sem.
- Hazudtál! - hallottam meg egy nagyon ismerős hangot.
- Hikari? - kérdem, majd megfordulok és akkor kirajzolódik a lány alakja. Az arca csalódott, a szemei könnybe lábadtak.
- Egy szörnyeteg vagy Yu! Ártatlan emberek életét veszed el és még csak nem is érzel bűntudatot emiatt!
- Hikari, nem úgy van, ahogy gondolod! Én csak bosszút akartam állni azon, aki elvette a te életedet és a gyermekünkét!
- Csalódtam benned Yu! Egy szörnyeteg vagy! - ez az egy szó víz hangzott a fejemben. Egy szörnyeteg vagyok, aki bűntudat nélkül gyilkol. De nem én akartam ezt! Soha nem akartam, hogy ez így legyen! Hirtelen Hikari eltűnt, én pedig zilálva ébredtem fel. Körbe tekintettem, a sötét helyiség helyett a szobám fogadott.
- Semi, mi történt? - szembe találtam magam Harumi rémült tekintetével. A lány kiejtette a kezéből a tálcát, majd odarohant hozzám.
- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni! Annyira örülök, hogy most itt vagy! - magamhoz öleltem és a kezemet a hasára simítottam. Érezni akartam, hogy mozog a baba, onnan tudhatom, hogy él és küzd azért, hogy a világra jöhessen.
- Megint zúgott a füled? Miért nem szóltál, akkor segítettem volna megszüntetni!
- Csak rosszat álmodtam! Szerinted egy szörnyeteg vagyok, Harumi? Kérlek az igazat mond!
- Egyáltalán nem vagy az, bár a munkádtól nagyon félek! Bárcsak abba tudnád hagyni ezt!
- Én abba akarom hagyni! Szeretném ha büszke lennél rám, ezért megmondom Iwanishi-nak, hogy befejezem ezt a munkát és elmegyek keresni valami más munkát! Én bármit elvállalok, csak szeretném, ha nem kellene félned mellettem!
- Semi, biztos, hogy ezt szeretnéd? Hidd el, én nem ítéllek el a munkád miatt.
- Igen, ebben teljesen biztos vagyok! Szeretném ha a kisbaba biztonságban élhetne, egy normális családban! Harumi, segítenél elkészülni? - bólintott egyet, majd elővett egy fehér inget és egy farmert és odaadta nekem.
- Kérlek, nagyon vigyázz magadra! Semi, tudnod kell, hogy én már most is büszke vagyok rád, hiszen emlékszem még hogyan viselkedtél az első néhány napban és mintha most egy teljesen más ember lennél!
- Ezt mind neked köszönhetem Harumi. Te segítettél megváltozni. Köszönöm, hogy mellettem vagy! - magamhoz húztam és megcsókoltam. Miután sikerült elkészülnöm, először Iwanishi-val akartam beszélni. Tudom, hogy meg fog ölni, de ez már nem érdekelt.
- Semi, végre itt vagy! Épp adni akartam neked egy új munkát!
- Én befejeztem! Nem akarom ezt tovább folytatni. Úgy döntöttem, hogy másik munkát keresek és ha a baba megszületik, feladom magam a rendőrségen!
- Neked teljesen elment az eszed? Az a csaj teljesen átmosta az agyadat!
- Nem ő volt, hanem Hikari és igaza volt, én tényleg egy szörnyeteg vagyok! Szeretném ha Harumi és a baba biztonságban lenne.
- Szóval vissza akarsz térni a régi életedhez? Na és mond csak, a régi nevedet is visszaveszed Takada?
- Igen, de már nem leszek a gazdag és elkényeztetett Takada Yu, én magam fogok megdolgozni a pénzemért! Sajnálom Iwanishi, de nem folytatom tovább! - Ez volt az utolsó szavam. Ezután elindultam, hogy kereshessek magamnak valami munkát. Bármi jó lenne, csak törvényes legyen. Szerencsére, kaptam is munkát, egy irodaházban. Mivel van végzettségem, ezért ajánlottak nekem egy munkát, amit el is fogadtam.  Épp vissza akartam menni Harumi-hoz, mikor egy hang megállásra késztetett.
- Bátyus? - megfordultam és egy tizenhat év körüli fiú állt előttem. Fogalmam sem volt, hogy ki lehet ez a fiú.
- Ne haragudj, de ismerjük egymást?
- Takada Shohei vagyok, az öcséd! - Shohei? Komolyan ő lenne az? Hihetetlen, hogy ennyire megváltozott. Már nyoma sincs annak az ártatlan kisfiúnak, aki régen volt.
- Nagyon más lettél, ne haragudj, hogy nem ismertelek fel!
- Bátyó, te is változtál, de örülök, hogy felismertelek! - Elmondtam mindent az öcsémnek, töviről-hegyire, hogy tisztában legyen a dolgokkal.
- Bátyó, tudnod kell, ha mindent bevallasz a rendőröknek, akkor akár életfogytiglant is kaphatsz! Jól meggondoltad ezt?
- Igen. Tudod, szeretnék olyan életet biztosítani a fiamnak, amit megérdemel. Nem akarom, hogy mikor felnőjön, azt kelljen hallania, hogy az apja egy bűnöző.
- Az a lány tényleg annyira hasonlít Hikari-ra?
- Szinte kiköpött mása! - mutattam is róla egy képet.
- Tényleg pont ugyanolyan mint ő. Gondoltál már rá, hogy talán ő Hikari is lehetne?
- Nem tudom, hogyan deríthetném ezt ki. Valahogy muszáj lenne a végére járnom.
- Nekem van is egy ötletem. Talán beszélned kéne azzal a nővel, aki befogadta. Megkérdezhetnéd tőle, hogy milyen ruhában volt, mikor megtalálta. Talán ez majd közelebb visz téged az igazsághoz.
- Köszönöm a tanácsot, mindenképpen megfogadom. Most viszont mennem kell, nem akarom túl sokáig egyedül hagyni Harumi-t.
- Mikor láthatlak újra?
- Nos, ezt sajnos nem tudom. Egyelőre nem szeretnék visszamenni a házunkba. Szeretném előtte rendbe szedni magamat.
- Én a mamával élek!
- Hogy mondod?
- Apa és anya elváltak Yu! Anyának elege lett, hogy mikor kórházban voltál apa nem engdte neki, hogy meglátogathasson téged!
- Akkor mi lenne, ha egyszer meglátogatnál? A régi gyár melletti házban lakunk Harumi meg én!
- Mindenképpen így lesz! - megöleltük egymást, én pedig visszamentem a lakásba. Úgy döntöttem itt az ideje elmondani az igazat Harumi-nak arról, hogy miért is lett gyilkos belőlem.
- Semi, megjöttél? - sietett oda hozzám és megölelt.
- Igen, megjöttem. Harumi, muszáj beszélnem veled valamiről!
- Mi a baj? Azt akarod mondani, hogy nem szeretsz és el akarsz küldeni?
- Erről szó sincs te kis buta hiszen nagyon szeretlek téged! Most valami másról van szó. Gyere üljünk le! - leültünk a kanapéra és belekezdtem. - Először is sikerült munkát találnom!
- Semi, ennek nagyon örülök! Remélem olyan munkát találtál, amit te is élvezni fogsz.
- Igen, olyasmi. A másik az, hogy nem Semi az igazi nevem!
- Akkor ez csak álnév volt?
- Az igazi nevem, Takada Yu és egy építési cég elnökének a fia vagyok!
- Ne haragudj, akkor elnevezhetjük másnak is a kisbabát!
- Nem szükséges, nekem tökéletes ez a név! Tudod, én régebben nem voltam ilyen, senkit sem lettem volna képes megölni. De négy éve karácsonykor megölték a barátnőmet, aki a gyerekemet várta és teljesen elment az eszem, ezért megöltem Hikari gyilkosát. Az apám féltette a család hírnevét, ezért egy bolondok házába dugott. Iwanishi szabadított ki és cserébe, hogy nála maradhattam, kénytelen voltam gyilkolni. Sajnálom, hogy ezt eltitkoltam, de túlságosan féltem, hogy el fogsz ítélni miatta.
- Hiszen ez is hozzád tartozik, emiatt nem foglak elítélni. Csak már nem tudom, hogy hívjalak!
- Hívj Yu-nak! Szeretném a valódi nevemet használni, mert nem akarok többet bujkálni mások elől. Harumi, szeretnék tőled kérdezni valamit.
- Mégis micsodát Yu?
- Hozzám jössz?
- Igen, nagyon szeretnék a feleséged lenni! - erre felálltam és a kanapé alatt lévő dobozból elővettem azt a gyűrűt, amit Hikari-nak szántam és Harumi ujjára húztam. Most már csak azt kell kiderítenem, hogy ki Harumi valójában és végre boldogan élhetünk együtt.

2017. szeptember 28., csütörtök

5.rész(Extra fejezet)


Az új tanév első napja volt. Szokás szerint egyedül mentem az iskolába, mivel barátaim nem igen voltak, ha voltak is csak azért, mert az apám úszott a vagyonban. Úgy igazán senkihez sem sikerült közel kerülnöm. A Sakura már virágzásnak indult és ilyenkor az egész utca rózsaszín és annak árnyalataiba burkolózott. Ahogyan sétáltam az iskola felé, egy kivételesen szép lány suhant el mellettem. A hosszú hajába a szellő belekapott és láthatóan nagyon igyekezett, nehogy elkéssen. Láttam, hogy annak az iskolának az egyenruháját viseli, ahová én is jártam. Miután sikeresen megérkeztem az iskolába, már alig vártam, hogy elkezdhessük végre. nem nagyon akartam, hogy megkérdezzék tőlem, mit csináltam a nyáron. Valószínűleg azt válaszoltam volna, hogy ültem otthon és épp bele voltam mélyedve egy jó kis krimibe. Plusz vacsorákra jártam és ott kellett virítanom az apám mellett a megbeszélésein.
- Gyerekek, új osztálytársatok van! - jött be az osztályfőnöknek kikiáltott béna bajszos testesebb tesitanár, nyomában azzal a lánnyal, akit már volt szerencsém látni.
- Yamazaki Hikari vagyok! - mutatkozott be a lány, mikor leesett, hogy őt én már ismerem, az apám egyik vacsoráján találkoztunk és igazán szimpatikus lett.
- Hikari-chan, ülj oda Yu -kun mellé! - Hikari bólintott egyet, majd odaült mellém. Egymásra mosolyogtunk, többet nem is kellett mondanunk. Gondolom mondanom sem kell, az órák után, már nem egyedül mentem haza.
- Meglepett, hogy te is ebbe az iskolába jársz! - rám mosolygott, én pedig viszonoztam.
- Jó végre egy olyannal beszélgetni, aki megérti a helyzetemet!
- Ne is mond, mindenki csak azt tudja megkérdezni, hogy mi van az apáddal, mit csináltál, vettél valami új cuccot a nyáron?
- Engem egyszer meghívtak egy szülinapra, mondván én leszek az est fénypontja, csak mert a szüleim tele vannak pénzzel. Annyira jó lenne egyszer szegénynek lenni, akkor senki se venne észre és nem lennék folyton a figyelem középpontjában.
- Na és csinálsz valamit a hétvégén? Arra gondoltam elmehetnénk moziba!
- Ezt nem nekem kellett volna felajánlanom? Általában ezt mindig fiú mondja először.
- Most viszont én mondtam! Na, akkor eljössz velem?
- Igen, szívesen elmegyek, feltéve, ha megengeded, hogy én fizessek! - végül ebbe belement, a hétvége folyamán pedig megejtettük a mozizást, amit nyugodtan mondhatunk az első randinknak, amit még sok másik követett. Általában együtt tanultunk, plusz sokszor jött át hozzám, ha egyedül éreztem magam. A szüleink ezt nem bánták, elvégre partnerek voltak az üzleti életben. persze nekik a pénz volt fontos, nekem viszont az, hogy végre lett egy barátom, egy igazi barátom. Egy hónap randizás után lettünk egy pár. Ez volt az utolsó év, amit a gimnáziumban töltöttünk. Az egyetemre is már együtt mentünk, csak két teljesen más szakra.
- Nem félsz, Yu? - szorította meg a kezem.
- Egy kicsit, főleg azért, mert te nem leszel ott velem!
- Ne aggódj, csak egy szinttel lejjebb leszek, nem a világ végen! Ígérd meg, hogy nem fogsz más szebb lányokra ránézni!
- Ezt kérned sem kell! Hikari, nagyon szeretlek! - a homlokomat nekidöntöttem ez övének és nyomtam egy puszit a homlokára. Végül tényleg nem néztem rá más lányokra, bár az egyik csoporttársam nagyon igyekezett, de nekem ott volt Hikari, akit mindennél jobban szerettem. A harmadik évünk volt az egyetemen, amikor is ezt a csodálatos lányt, aki ráadásul a gyermekünket hordta a szíve alatt, kegyetlenül meggyilkolták. Nos, a történet további része, pedig már nem ismeretlen. Betoppant az életembe egy rá nagyon hasonlító lány, aki az én hibámból esett teherbe, azóta pedig minden este hallgathatom, ahogyan halkan szuszog mellettem, láthatom a ragyogó mosolyát, amivel nap mint nap megörvendeztet és csak úgy egyszerűen ott van mellettem és évek óta most először érzem úgy, hogy újra van egy családom.
- Mi történt Semi! - mocorgott mellettem a még félálomban lévő Harumi.
- Aludj csak tovább, nem történt semmi! - ekkor láttam csak meg, hogy a keze ismét a fülemen van. Biztos hallotta, hogy cseng és el akarta állítani.
- Minden ami veled kapcsolatos, nagyon fontos, ezért mindig mondj el nekem mindent jó? - ezt a mondatot utoljára Hikari szájából hallottam. Elmosolyodtam és egy nyomtam egy puszit a homlokára.
- Aludj inkább, a baba is biztos fáradt! - a hasára simítottam a tenyerem, majd éreztem, hogy rúg egyet, aztán még egyet. 
- Érezted? Mostanában elég sokat rugdos, szerintem biztos, hogy fiú lesz és  akkor ugye Takada Yu lesz a neve?
- Persze, lehet az a neve, ha szeretnéd! - tulajdonképpen csak most vált valóra az, amit középiskolásként a legjobban akartam: Szegényként élni az életem. Pedig pont most lenne szükség a pénzre, hogy Harumi és a baba megkaphassanak mindent. Én mindenesetre megteszek mindent, hogy ne kelljen szenvedniük, ezért kellett úgy döntenem, hogy valami sokkal törvényesebb munkát keresek. Tudom, Iwanishi ezért meg fog ölni, de meg kell értenie, hogy nekem már csak ők maradtak és ha nem vigyázok rájuk, akkor tényleg mindent el fogok veszíteni.

2017. szeptember 24., vasárnap

4.rész

Már közel egy hónap telt el azóta hogy Harumi oda költözött hozzám. A hasa már elkezdett kerekedni, amitől még szebbnek nézett ki, mint amilyen eddig is volt. Talán erre mondják azt, hogy a terhesség megszépíti a nőket. Szép lassan én is változni kezdtem, aminek nagyon nem örültem. Féltem, hogy újra olyan naiv és szerelmes leszek, mint régen és megint el fogom veszíteni a lányt akit szeretek. Igen, Harumi és én azóta ténylegesen is együtt vagyunk és őt meg akarom védeni, ahogy Hikari-t nem. A hajamról kezdett lekopni a festék, így végül újra fekete a hajam, ahogyan régen is volt.
- Semi, van egy meglepetésem! - jött le Harumi a szobából, egy hatalmas mosoly kíséretében.
- Mégis mi az?
- Tádám! - mutatott fel egy képet, amin már kivehető volt a baba alakja. A kezembe vettem és alaposan szemügyre vettem.
- Milyen kicsi, de már él!
- Ma el kell menjek az orvoshoz, hogy megnézhesse minden rendben van e a babával. Ugye eljössz velem?
- Nem hiszem, hogy el kellene. Nem akarom szégyenkezz miattam!
- Semmi szégyellni való nincs benned! Egyébként is, én döntöm el, hogy kibe leszek szerelmes nem? - félek azt nem mi választjuk meg.
- Ha téged tényleg nem zavar, akkor elmegyek veled! Iwanishi különben sem adott ma munkát. 
- Semi, nagyon szeretlek! - a mellkasomra hajtotta a fejét, én pedig elmosolyodtam.
- Én is szeretlek Harumi! - na siessünk, különben sosem érünk oda! - Harumi felvette a kabátját és mentünk is a kórházba. Ugyanabba a kórházba, ahová Hikari-val jártunk, mikor várta a babát. Annyi szép emlék kapcsolódik hozzá, ugyanakkor ha eszembe jut, mi történt vele, sosem tudok szép emlékeket kapcsolni az épülethez. Mikor megérkeztünk, az orvos behívott minket. Harumi lefeküdt az ágyra, az orvos pedig behúzta a függönyt.
- Takada-san, magának nem kellene itt lennie!
- Tudom, mit gondol, de én már jól vagyok! Hála ennek a lánynak, aki kiköpött mása a halott szerelmemnek, ráadásul a gyerekemet várja! Ez épp elég erőt ad nekem ahhoz, ne essek vissza!
- Nem lett volna szabad elszöknie, a kezelése közben!
- Miféle kezelés? Az nem kezelés, hogy bezárnak egy sötét szobába és a sorsomra hagynak! Most inkább vizsgálja őt meg, elvégre azért vagyunk itt!- nem szerettem volna újra a múlton rágódni. Az orvos bekapcsolta az ultrahang gépet és végre én is láthattam a babát. Annyira apró volt még, de már élt és hallani lehetett ahogyan ver a szíve. Annyira megnyugtató volt látni, hogy küzd az életéért. Miután végeztünk, az orvos újra elmondta Harumi-nak, hogy nagyon sokat kell pihennie a baba érdekében.
- Semi, te is láttad, milyen pici volt? Annyira örülök, hogy küzd az életéért! Azt hiszem jó, hogy te vagy a baba apukája! Remélem, hogy fiú lesz és akkor lehetne az a neve, hogy Yu!
- Szóval Yu? - hitetlen ez a lány. Noha nem is tudja, de akkor a baba az én nevemet viselné.
- Bár nem tudom mi a vezetékneved és a szüleidet sem ismerem, de én....
- Takada! A vezetéknevem Takada!
- Takada Yu, ez nagyon tetszik! A babának is nagyon fog tetszeni ez a név! Mi volt a neve, az előző babád anyukájának?
- Yamazaki Hikari! Ő is gazdag családból származott, mint én!
- Nagyon ismerős ez a név, talán mi ketten találkozhattunk a baleset előtt!
- Akkortájt halt meg, mikor a baleseted volt. Inkább ne beszéljünk erről, mert csak elszomorodok tőle.
- Ne, kérlek ne legyél szomorú. Én azt szeretném, ha mindig mosolyognál! - már épp ott tartottam, hogy megcsókolom, mikor két ismerőst láttam meg, pontosabban Hikari szüleit.
- Harumi, menj és vegyél magadnak valamit, amit ebédre megcsinálok neked!
- Te nem jössz velem?
- El kell még intézzek valamit, de utána megyek én is! - Harumi elment a boltba, én pedig úgy döntöttem, beszélek Hikari szüleivel. - Elnézést!
- Yu-kun? Tényleg te vagy az?
- Igen, én vagyok. Örülök, hogy megint láthatom magukat!
- Nos igen, a temetés óta nem láttunk téged. Mond, hogy megy a sorod? A szüleid jól vannak?
- Igazából, már nem élek velük. Tudják azóta igyekeztem továbblépni és nem sokára apa leszek, de remélem ezúttal a  baba meg is fog születni! - azt nem szerettem volna megemlíteni hogy a baba anyja úgy néz ki mint a halott lányuk.
- Gratulálunk! Reméljük boldog leszel azzal a lánnyal, akit választottál!
- Akkor, én most megyek is! - biccentettem egyet a fejemmel és elmentem a bolthoz, hogy megvárjam Harumi-t.
- Semi, már végeztél is?
- Igen, csak találkoztam Hikari szüleivel és szerettem volna beszélni velük kettesben. Megmondtam nekik, hogy már van egy angyali lány, aki képes volt elrabolni a szívemet! - megsimogattam az arcát és megcsókoltam. Remélem, hogy végre sikerül magamban mindent lezárni és végre tényleg úgy szeretni Harumi-t, ahogyan megérdemli.

2017. szeptember 22., péntek

3.rész


Odaszaladtam a lépcsőhöz és felkaptam a földről a lány törékeny testét. Eléggé megijesztett, ezt nem tagadom. Felvittem a szobába és lefektettem az ágyra. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Igaz Hikari is volt rosszul a terhessége során, de soha nem ájult el. Mondjuk amilyen állapotban van ez a lány, nem tudom mit csodálkozom. Az már egyszer biztos, hogy a szülei nem etették őt halálra, ráadásul a fizikuma se volt túl biztató. Ki söpörtem a szemébe logó haját, hogy jobban feltérképezhessem az arcát. Annyira hasonlított Hikari-ra. A Barna szemei, az arcvonása, az ajkai, egyszerűen minden. Kár, hogy nem volt időm sokat gyönyörködni benne, mert megszólalt a telefon.
- Semi, kapkodd magad, munka van!
- Most nem tudok menni! A kiscsaj elájult, nem akarom így itthagyni!
- Szóval már most fontosabb lett, mint a munkád? Akkor mi lesz, mikor a gyerek megszületik?
- Nézd, a gyerekemet várja és nem szeretném, hogy a múltkori eset megismétlődjön!
- Úgy tűnik kezd visszatérni a régi éned, nem igaz Takada?
- Pofa be Iwanishi! Nem akarom, hogy még egyszer kiejtsd ezt a nevet. Takada Yu megszűnt létezni, mikor a barátnőjét és a gyerekét meggyilkolták. Ha felébredt, akkor odamegyek! - lecsaptam a telefont és láttam, hogy Harumi kezd ébredezni.
- Mi történt? - nyitotta ki a szemeit.
- Nem megmondtam, hogy vigyázz magadra? 
- Sajnálom! - elkezdett pityeregni. Bűntudatom lett, amiért megsirattam. Hihetetlen hogy csak most jött be az életembe, de már most elkezdte előhívni a régi énemet. Egészen eddig, nem éreztem bánatot, örömöt szeretetet és bűntudatot, erre tessék.
- Most meg miért sírsz? Hiszen nem is csináltál semmit! Nekem most el kell mennem, Iwanishi hívott, hogy munka van. Majd később jövök! - mentem is volna el, ha nem csimpaszkodik bele a karomba.
- Ne menj el! Kérlek, csak most maradj itt velem!
- Jó, maradok! - sóhajtottam fel, majd írtam egy üzenetet Iwanishi-nak azzal a szöveggel, hogy még nem kelt fel és, hogy majd később elintézem a dolgot. - Mit szólnál, ha elmennénk vásárolni? Úgyis kell még venni valamit vacsorára, meg neked még pár dolgot.
- Hiszen azt mondtad, hogy a tartalék pénzt vásároltam el.
- Itt van ez! - mutattam fel a borítékot, amiben benne volt a munkadíjam, ami mi tagadás elég sok volt most.
- Semi, nem kell rám költened ezt a pénzt! Inkább tedd csak el, hogy legyen majd későbbre!
- Ne akadékoskodj, inkább menjünk! - segítettem neki kikelni és már mentünk is. A háztól pár utcányira sokféle üzlet volt. 
- Semi, mégis mit szeretnél venni?
- Menj és nézz magadnak valami ruhát, nekem még el kell intézzek valamit! - elment a ruhaüzletbe, amíg én szerencsésen kiszúrtam egy hajtűt, aminek a végén egy kagyló volt. Azt hiszem ez jó ajándék lesz neki és még csak nem is volt drága. Mikor visszamentem, Harumi-nak már hűlt helye volt. Elég ideges lettem, hogy így átvágta a fejemet, aztán megláttam, hogy nem egy női ruhaboltba ment be, hanem egy férfibe. Láttam, hogy ép készül venni valamit, ezért én is bementem.
- Semi, nem kellene itt lenned! - dugta a háta mögé a kezében lévő szatyrot.
- Mi van a kezedben?
- Ez csak a tiéd! - nyújtotta felém a zacskót. Elvettem tőle és belenéztem. A ruhák tökéletesen passzoltak, a korábbi énemhez, ráadásul még a méreteimet is eltalálta. 
- Hihetetlen, hogy tudtad a méreteimet! - ráztam meg mosolyogva a fejemet.
- Nos, csak tippeltem, de ezek szerint tetszik neked, ugye?
- Igen, nagyon tetszik. Igazából én is vettem neked valamit! - mutattam fel neki a hajtűt.
- Ez nagyon szép! Köszönöm, Semi! - elmosolyodott és nyomott egy puszit az arcomra. Hirtelen megint elöntött ez a fura és fojtogató érzés, amit azóta érzek, mióta belépett az életembe. Pontosabban én léptem bele az övébe és jól fel is forgattam. Viszont ha nem lenne ez, akkor nem tudná, hogy azok akiket a szüleinek hitt, igazából nem is azok. - Nem tennéd bele a hajamba? - meglepetten bólintottam egyet és beletűztem a hajába. Olyan puha és selymes volt a haja, hogy alig bírtam megállni, hogy ne túrjak bele.
- Ez jól áll neked!
- Komolyan? Ennek nagyon örülök. Semi, kérhetek tőled valamit? Lehetne, hogy mikor otthon vagy, viseled azokat a ruhákat, amiket választottam neked? Tudom, hogy a munkádhoz tartozik megölni az embereket, mégis mikor a véres ingedre nézek, mindig nagyon megijedek! Megteszed ezt nekem? - olyan szemeket meresztett rám, mintha valami utcára kidobott kölyök kutya lenne. Képtelen voltam nemet mondani, így végül belementem. Még megvásároltuk a vacsorának valót és csak utána mentünk haza. Én már így is késésben voltam, de az ingem még nem száradt meg.
- A fenébe, most mit fogok csinálni? - bosszankodtam, mire Harumi az arcomba tolt egy fekete inget.
- Vedd fel addig ezt! - bólintottam egyet és magamra kaptam. Olyan másnak éreztem magamat benne, mintha nem is gyilkolni mennék, hanem szimplán beszélni valakivel. Nem tudom mit fog szólni Iwanishi, de őszintén nem is nagyon érdekel. Ez az én életem, úgy döntök felőle, ahogy akarok. Már különben sem vagyok gyerek, hogy megmondják mit csináljak.
- Csak, hogy megjöttél! Mi ez a hacuka rajtad? Csak nem az a kislány aggatta rád?
- Na és ha igen? Talán van valami problémád vele?
- Őszintén szólva van, nem is kevés. Ebben nem lehet embert ölni, másrészt kicsit kezdem úgy érezni, hogy ez a csaj fontosabb neked, mint a munkád!
- Talán igen, de ez nem a te problémád! 
- Már, hogyne lenne az én problémám? Hiszen én adtam neked egérutat Takada!
- Még egyszer elismétlem, hogy ne ejtsd ki ezt a nevet a szádon! Inkább mond, hová kell menjek, azt hagyj végre békén! 
- Nesze, itt van a cím, csak aztán el ne szúrd nekem! - elvettem tőle a célpont címét, majd beállítottam a telefonon a koordinátákat, hogy minél gyorsabban odaérhessek. Az illető nagyban bulizott a haverjaival.
- Te meg ki a frász vagy törpe?
- Valaki, aki most szépen kinyír téged! - előhúztam a késemet és dulakodni kezdtünk. Egy ideig még ő volt fölényben, ám amikor sikerült őt megfékeznem, a torkához szorítottam a kést. Épp készültem arra, hogy elvágjam a torkát, mikor meghallottam Harumi hangját.
- Semi, kérlek ne csináld, nem akarom, hogy bajba kerülj és elveszítselek! - kiesett a kés a kezemből, majd szépen lassan elkezdtem hátrálni és egészen hazáig futottam. Volt egy nagyon rossz előérzetem, a lánnyal kapcsolatban, de reméltem, hogy nem lesz igazam.
- Harumi! - kiáltottam, mikor hazaértem.
- Semi, mi történt? - ott állt egy térdig érő, apró virágmintás ruhában, a hajában pedig még mindig benne volt a hajtű amit én vettem neki. Nem szóltam semmit, hanem szorosan magamhoz öleltem.
- Ugye nem bántottak?
- Miért, talán kellett volna? Tudsz valamit, amit nekem nem szabad?
- Ne is törődj vele! Csak ígérd meg, hogy vigyázni fogsz magadra! - a homlokomat nekidöntöttem az övének és szinte csak pár centi választott el minket a csóktól. Tudtam, hogy ennek semmi értelme, hiszen én még mindig csak Hikari-t szeretem, ennek ellenére itt van Harumi, aki szinte a kiköpött mása.
- Rendben van, ha ez kell, akkor megígérem neked! - felemelte a kisujját, mire én is az enyémet és kereszteztünk egymással. Azt hiszem itt az ideje, hogy egy kicsit komolyabban vegyem a dolgokat és nagyon figyeljek oda rá.

2017. szeptember 21., csütörtök

2.rész


Másnap reggel, Semi már nem volt a lakásban. Sajnos, mivel itthon nem találtam semmit, kénytelen voltam kihagyni a reggelit. Gyorsan rendbe szedtem magam és nekiláttam a takarításnak. Ha már ez volt a feltétele annak, hogy itt maradhassak, akkor természetesen megteszem amit mondott. Szerencsére a ház nem volt olyan piszkos, így csak pár edényt kellett elmossak, illetve fel kellett söpörnöm. Miután ezekkel végeztem, ideje volt, hogy nekilássak az ebédnek. Sajnos nem volt semmi alapanyag, ezért kénytelen voltam pénzt keresni a házban, hogy elmehessek a boltba. A ház amiben Semi és egy Iwanishi nevű pasi élt, nem volt túl nagy. Két szoba, egy nappali egy konyha és egy fürdő. A ház két szintes volt és elég remdezett. Felül volt Semi szobája, amit én foglaltam el, ő pedig a nappaliban aludt. Kicsit bántott is a dolog, meg is mondtam neki, hogy majd én alszok a kanapén, de mintha meg se hallotta volna. Azt hiszem tényleg érdekli mi lesz a gyermekünkkel, jól lehet ezt nem hangoztatja. Az egyetlen ami igazán zavar, hogy a ház el van zárva a környéktől. Persze érthetően egyikőjük sem akarja, hogy megtudják mi Semi foglalkozása. Felmentem a szobába, hátha találok egy fiókot vagy egy kisebb dobozt, amiben van egy kevés aprópénz, amiből megvehetem az ebédnek valót. Szerencsém volt, hisz az ágy alatt találtam egy varró dobozt, amiben volt egy köteg pénz. Tudom nem lett volna szabad, de zsebre vágtam és miután bezártam a bejárati ajtót, mentem is a boltba, ahol megvettem mindent, ami a yakisoba elkészítéséhez szükséges. Továbbá elmentem a gyógyszertárba, hogy megvegyem az orvos által felírt vitamint, amit a terhesség alatt kell szedjek. Miután ezekkel végeztem, mentem is vissza, hogy megcsinálhassam az ebédet, mielőtt Semi hazaér. Szerencsére az anyám, vagyis akiről azt hittem, hogy az, elég sok étel elkészítésére megtanított, így ezzel nem volt problémám. Viszonylag hamar elkészültem, majd egy picit rendbe szedtem magam.
- Megjöttem! - csapódott be az ajtó. Semi egy fekete atlétában volt, az egyik kezében pedig a vérfoltos sárga inge, a másikban pedig egy jókora szatyor, tele ruhákkal.
- Üdv itthon! Megcsináltam az ebédet, ha éhes vagy!
- Mégis miből csináltál te ebédet? Hiszen nem volt itthon semmi sem!
- Izé..szóval kivettem az ágy alatt lévő dobozból a pénzt és abból vásároltam meg a hozzávalókat és a vitamint amit az orvos írt fel.
- A fenébe, tegnap miért nem tudtál szólni? Az a pénz Iwanishi eldugott pénze, ami csak vég szükségesetére kellett volna! - látszott, hogy egy kicsit mérges volt, de a hangjából ítélve, inkább kétségbeesettnek tűnt.
- Ne haragudj, de szerettem volna teljesíteni azt amit megígértem neked! Egyébként, mi ez a szatyor a kezedben?
-Ezeket a ruhákat Iwanishi felesége küldte neked, meg van benne még pár dolog, ami kellhet a gyereknek: cumisüveg, takaró, meg hasonlók.
- Köszönöm Semi! - elvettem tőle a szatyrot és nyomtam egy puszit az arcára. - Ha ideadod az ingedet kimosom neked!
- Ne fáradj, ezt majd elintézem én. Neked különben sem kell a munkámmal foglalkoznod. Megmondtam, hogy a te dolgod, hogy rendben tartsd a lakást, meg vigyázz magadra, amíg a gyerek meg nem születik.
- Na és utána? Mi lesz, miután a gyerek megszületik? Kidobsz engem a lakásból?
- Gőzöm sincs mi lesz utána, talán elveszlek vagy valami! - a házasság lyukat ütött a gyomromba.
- Miért akarnál elvenni, ha nem is szeretsz?
- Mert ez a normális. Ha már voltam olyan hülye, hogy felcsináljalak, akkor kénytelen vagyok vállalni érte a felelősséget.
- Hiszen még a nevemet sem tudod!
- Sugihara Harumi, igaz? Ne hidd, hogy nem jártam utána!
- Nem is biztos, hogy ez a nevem! - Semi hirtelen megtorpant, mintha nem erre a válaszra számított volna.
- Mi a fenéről beszélsz?
- Egy négy éve, volt egy balesetem és odakerültem egy párhoz, akik azt állították, hogy a szüleim. Aztán mielőtt az állítólagos anyám kidobott volna, előtte még elmondta nekem, hogyan talált rám. Egyedül voltam és a gyerekem után kutattam!
- Na látod, megmondtam én, hogy nem vagy szűz! Remélem az a gyerek, nem akar felbukkanni, itt, mert akkor tényleg ki foglak innen dobni!
- Nem hiszem, hogy ez lehetséges lenne, hiszen nem is emlékszem rá! Na jó, hagyjuk inkább ezt és edd meg az ebédedet! - kiszedtem egy nagy tállal, majd leültem mellé a kanapéra. Összeszorított fogakkal vártam, hogy mégis mit gondol majd az ételről.
- Ez nagyon finom! - nyöszörögte egy hatalmas mosoly mellett. Olyan volt, mint egy kisiskolás, aki már egy egész hete nem evett otthon készült ételt. - Ne felejts el emlékeztetni, hogy ezentúl mindig tegyek félre az ebédre pénzt! Azt akarom, hogy ezentúl is te csináld az ebédet, megértetted? - bólintottam egyet, majd elvettem tőle a tányért és vittem a konyhába, mikor nyilallást éreztem a hasamban. A tányér kiesett a kezemből és hatalmas csattanással ért földet.- Harumi, minden rendben? - jött oda hozzám és leültetett a kanapéra.
- Igen, csak kicsit megfájdult a hasam. Talán azért, mert kicsit túlhajtottam magam.
- Akkor inkább pihenj, majd én feltakarítok! - Semi a konyhába ment és elkezdte feltakarítani a szilánkokat, mikor hirtelen a fülére tapasztotta a kezét.
- Semi, mi történt?
- Csak ez a hülye fűl zúgás, már megint elkezdődött! Már négy éve, egyfolytában ez gyötör!
- Szóval veled is történt valami, négy évvel ezelőtt?
- Mondhatjuk. Elveszítettem valakit, aki fontos volt nekem!
- Na és kicsodát?
- Ahhoz neked semmi közöd, te inkább azzal törődj, hogy kipihend magad, nehogy a gyereknek baja legyen! - én azonban nem hallgattam rá, hanem odamentem hozzá és a tenyeremmel betapasztottam a jobb fülét. Hallottam, hogy Semi légzése lassulni kezd és megkönnyebbült arcot vágott. - Hihetetlen, hogy elmulasztottad. Nekem ez még sose sikerült.
- Talán, nem próbálkoztál eléggé! Ha nagyon akarod, akkor úrrá tudsz lenni ezen, Semi! Egyébként is, ahhoz képest, hogy embereket ölsz, velem igenis kedves vagy!
- Mondtam már, hogy hasonlítasz valakire, aki közel állt hozzám és úgy érzem felelős vagyok érted, meg a gyerekedért. Meg egyébként is, a kisbabák a nők hasában olyanok, mint a kagylók!
- Ezt meg, hogy érted? - erre Semi egy zacskót vitt oda nekem, amiben három kagyló volt, amik folyton lövellték ki magukból a buborékokat.
- Látod ezt? A kagylók a buborékokon keresztül küzdenek azért, hogy életben maradhassanak. Hát a kisbabák is ugyanazt teszik az anyjuk hasában: Küzdenek az életükért! Lehet, hogy az én kisbabám is küzdött az életéért, de esélyt sem adtak rá, hogy megszülessen!
- Szóval ezért vigyázol, most ennyire rám, ugye?
- Talán igen. Nem szeretném, ha megint megtörténne, ennyi az egész.
- Tudod, én nagyon hálás vagyok neked azért, amiért hagyod, hogy a kisbaba küzdhessen az életéért. Én is szeretnék küzdeni érte és magamért is! - láttam, hogy Semi elfordult, majd halkan szipogni kezdett. Csak nem megbántottam őt? - Semi, ne haragudj én nem akartam...- erre nem szólt semmit, csak magához ölelt. Hirtelen átjárt engem egy különös melegség. Semi teljesen más volt, mint tegnap, amikor megismertem. Akkor komolyan féltettem tőle az életemet, de ez most teljesen megszűnt.
- Azt hiszem, te fogod majd visszaadni azt a családot, amit elveszítettem! - suttogta halkan a fülembe.
- Miféle családot?
- Mindegy, ne is törődj vele! Inkább menj fel a szobába és pihenj le! - bólintottam egyet és indultam is volna fel, de az első lépcsőfoknál a látásom elhomályosult és az egész szoba forogni kezdett körülöttem. - Harumi! - hallottam még Semi kiáltását, de többre már nem emlékszem.

Obserwatorzy