18.rész

Az utóbbi napok csodásan teltek. Úgy érzem egyre több dolog kezd az eszembe jutni. Ott van például a középiskolával illetve az egyetemmel kapcsolatos emlékek. Persze legnagyobb bánatomra Ryota kiskorára továbbra sem emlékszem, ami nagyon bánt. Hikari azzal próbál nyugtatni, hogy ez úgyis csak ideiglenes és egyszer biztosan eszembe jut minden. Végül is, a lényeg, hogy mindhárman boldogok vagyunk. Most épp az anyámmal és az öcsémmel vagyok egy kávézóban és őket igyekszem szóra bírni.
- Anya, mi történt miután megkértem Hikari kezét? Semmire nem emlékszem ami azután történt és ez nagyon bosszant!
- Yu-chan, ne idegeskedj emiatt! Hiszen ahhoz idő kell.
- Mégis mennyi idő? A fenébe is tudni akarom mi történt! - csattantam fel, mire az anyám és Shohei összerezzentek. - Ha ti nem mondjátok el, rendben de én akkor is ki fogom deríteni mi történt négy évvel ezelőtt! - biccentettem egyet a fejemmel és otthagytam őket. Úgy döntöttem kicsit kiszellőztetem a fejemet. Valahogyan muszáj kiderítenem mit titkolnak előlem, mert tudom hogy van valami amiről nem akarják, hogy tudjak. Végül arra jutottm, hogy kiszedem az igazságot Hikari-ból akár akarja, akár nem. Mikor hazaértem, ő már ott ült az asztalnál és épp reggelizett.
- Üdv itthon Yu! - elmosolyodott, én pedig nyomtam egy puszit a homlokára.
- Megjöttem! Hikari, kérdezni akarok valamit és azt szeretném, ha végre őszinte lennél hozzám: Ki vele, mi történt négy éve amit el akartok titkolni az anyámmal? - láttam hogy egy pillanatra lefagyott, vagyis ezek szerint beletrafáltam.
- Mégis honnan veszed, hogy titkolunk valamit?
- Tudom és kész. Hikari, azt mondtad szeretsz és mégis titkolózól. Ha azt akarod, hogy bízzak benned akkor légy velem őszinte! - láttam, hogy ezzel a kijelentésemmel alaposan megbántottam.
- Szóval nem bízol bennem? - könnyes szemekkel nézett rám, nekem pedig egy gombóc nőtt a torkomban.
- Ne haragudj, de nagyon fáj amiért nem mondasz nekem igazat. Tudom, hogy van valami épp ezért könyörgök mond el mi az!
- Nem lehet, kérlek értsd meg, hogy nem tehetem!
- De hát miért nem?
- Mert az túlságosan fájna neked és nem akarom, hogy emiatt is szenvedned kelljen!
- Szóval ennyire rossz dolog? - sírva bólintott, mire magamhoz öleltem.
- Kérlek ne sírj, jó? Tudod hogy milyen rossz érzés téged így látni!
- Ne haragudj de nagyon félek. Ha meg tudod az igazat megint szenvedni fogsz és nem akarom megint tönkretenni a boldogságunkat!
- Ne aggódj, ígérem nem térek rá többet a témára. Valahogy majd megemésztem a dolgot!
- Most haragszol rám, Yu?
- Dehogy haragszom. Nagyon szeretlek Hikari! - a homlokomat nekidöntöttem az övének, mire a sírása kicsit alábbhagyott. Tudom, hogy emészteni fog ez egy ideig, de nem akarom bántani Hikarit azzal, hogy folyton a nyakára járok ezzel. - Azt hiszem én most inkább lepihenek. Kicsit túl sok volt ez nekem. - láttam, hogy Hikari nagyon elszomorodik, ezért kicsit megcirógattam az arcát, hogy jobb kedve legyen. Végül sikerült kicsikarnom belőle egy apró mosolyt. Mielőtt elmentem volna lefeküdni, előtte megnéztem Ryota-t. A fiam édesdeden aludt, az arcára szökő mosolyból pedig azt vontam le, biztos valami szépet álmodik. Szerencse, hogy ő még nem ért az egészből semmit. Addig jó míg nincs tisztában azzal, mi folyik körülötte. Végül bementem a szobámba és ráfeküdtem az ágyra. Igyekeztem aludni, ami bevallom nagyon nem ment könnyen. Egész végig a történteken kattogott az agyam. Nem bírtam elfogadni a tényt, hogy soha nem fogok emlékezni arra mi történt velem, a balesetem előtt. Pedig már csak ez hiányozna ahhoz, hogy végre megnyugodhasson a lelkem.Végül elnyomott az álom. Álmomban teljesen zavarodottan sétálok egy sikátor felé, ahol néhány nálam jóval idősebb pasas szórakozik. Én odalépek az egyikhez, majd egy gúnyos mosoly kíséretében, hirtelen elvágom a torkát. Az arcomat beteríti a vér, én viszont csak állok ott és megnyugvást érzek. Megnyugvást, mert végre bosszút állhattam. De vajon mégis miért álltam én bosszút? A következő pillanatban egy sötét helyen ücsörgök, miközben Hikari fotóját szorongatom a kezemben. Senki sem siet a segítségemre, teljesen egyedül vagyok. Ekkor hirtelen felébredek. Végre kitisztult a fejem. Hisz én egy gyilkos vagyok! Megöltem valakit, hogy bosszút állhassak Hikariért. Ziláltam és csak nyeltem a könnyeimet. A halántékomra tettem a kezem, hogy valahogy kitörölhessem a bevillanó emlékeket a fejemből, de sajnos hiába. Újra és újra lejátszódott előttem minden.
- Nem akarom! - üvöltettem teli torokból, miközben ide-oda hintáztam az ágyban.
- Yu, mi történt? - szaladt oda hozzám Hikari és szorosan magához ölelt.
- Hikari segíts! Töröld ki, töröld ki! - úgy szorítottam, hogy attól féltem összenyomom őt is és a babát is, de nagyon kétségbe voltam esve.
- Mégis micsodát Yu? Mond el nekem mi történt?
- Nem akarok gyilkos lenni Hikari! Megöltem őt érted? - zokogtam a vállába, mire Hikari teljesen lefagyott. Szóval ez lett volna az a dolog, amit nem akart elmondani? Ettől akart megkímélni engem? Mert ha igen, akkor teljesen megértem miért tette.
- Yu nézz rám, hallod? Kérlek próbálj meg megnyugodni!
- Olyan hülye voltam. Miért nem tudtam rád hallgatni? Akkor most nem kellene emlékeznem arra, hogy megöltem valakit! Hikari, annak a valakinek köze volt ahhoz, aki elvette az emlékeimet, ez biztos!
- Ezt meg honnan veszed, Yu?
- Csak egy megérzés. De én hidd el nem bántottam volna, de valamit csinált veled, amiért bosszút kellett állnom. Én nem vagyok ilyen Hikari, ugye hiszel nekem?
- Persze, hogy hiszek neked, drága Yu de most már kérlek próbálj csillapodni. Hidd el, egyáltalán nem vetlek meg emiatt. - gyengéden simogatta az arcom, mire kicsit alábbhagyott a félelmem.
- Mi lesz így velem? Börtönbe fogok kerülni, ugye? Nem akarok elszakadni tőletek, most a legkevésbé sem!
- Nem mész börtönbe, oké? Majd együtt mindent megoldunk, rendben? - bólintottam és a vállára hajtottam a fejem. Abban a pillanatban csak egy dologban voltam biztos: Megkeresni azt, aki megfosztott az emlékeimtől és végre tisztázni magamat.

17.rész

Örültem, hogy végre mindenre emlékeztem, de mégis maradtak bennem kételyek. Hisz fogalmam sem volt, milyen volt Ryota kisbabaként és Harumi sem mutatott képet róla. Lehet, hogy titkol előttem valamit? Azon nem csodálkoznék tekintve, hogy mostanában olyan furcsán viselkedik. Reggel Hikari és Ryota még békésen aludtak, én pedig nem akartam őket felébreszteni. Inkább bementem a konyhába és igyekeztem összerakni magamban a dolgokat. Még mindig nem értettem, Harumi miért akarja eltitkolni előlem a dolgokat.
- Yu, miért vagy fent ilyen korán? - dörzsölte meg a szemét Hikari és egy puszit nyomott a nyakamra.
- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni! Csak kicsit gondolkodni akartam, szóval egyedül kellett lennem!
- Baj van? Kérlek mond el bármi is legyen az, tudod, hogy bennem megbízhatsz!
- Csak nyomaszt, hogy nem emlékszem mi volt mikor Ryota megszületett, ahogyan az sem világos, miért nem vagyunk házasok, hisz megkértem a kezedet, 4 éve Karácsonykor és te igent mondtál, hisz ott van a gyűrű az ujjadon!
- Yu, drágám most csak össze vagy zavarodva! Hidd el, azok az emlékeid is visszatérnek majd idővel. Most csak örüljünk annak, hogy legalább ennyire emlékszel! A kedvemért és a lányunk kedvéért, most már nyugodj meg, jó? - elmosolyodtam és a hasára simítottam a kezemet.
- Már alig várom, hogy megszülessen és olyan gyönyörű legyen, mint amilyen te vagy, drága Hikari! - közelebb lépett hozzám és megcsókolt. Örültem, hogy végre emlékszem arra, hogy min mentünk keresztül. Végre közelebb jutottunk ahhoz, hogy egy boldog családként éljünk majd mi négyen. Remélem sikerül megtalálnom azt, aki tönkre akarta tenni a boldogságunkat és bosszút állhatok rajta. Most viszont élvezni akarom, hogy boldog vagyok Hikari-val.
- Mond csak, nincs kedved ma elmenni sétálni? Utána pedig elvinnélek téged egy különleges helyre!
- Miféle különleges hely, Hikari?
- Majd meglátod! Na benne vagy?
- Persze, de mi lesz a fiúnkkal? Bízzuk rá az anyámra? Biztosan örülne ha kicsit együtt lehet Ryota-val.
- Igen, ez jó ötlet és végre mi is kicsit kettesben leszünk, mert már csak néhány nap és megszületik a kislányunk Yu!
- Igen, a mi édes kis lányunk! Na és gondolkodtál már azon, hogy mi legyen, a neve?
- Még nem, de biztos kialakul valahogy! Most inkább ébresszük fel Ryota-t és lássunk neki a napnak! - elmosolyodott, majd miután megcsináltuk a reggelit, felébresztettük Ryota-t. Szerencsére nem volt nyűgös, sőt még örült is, hogy egy kicsit a nagymamájával lehet. Miután megreggeliztünk, elvittük Ryota-t az anyámhoz. Ő igyekezett maradásra bírni minket is, de mi szerettünk volna kettesben lenni és élvezni ezt a mai napot. Először arra a helyre mentünk, ahová minden Karácsony alkalmával ellátogattunk és leültünk a padra, ahová mindig szoktunk.
- Emlékszem, mikor négy éve itt ültünk és izgatottak voltunk, hogy Ryota hamarosan megszületik. Te nem tudtad, de nálam volt a gyűrű, amivel megkértem a kezed! Te azt mondtad nekem, hogy elmész az ajándékomért. Na és mi történt utána?
- Hát, megkérted a kezemet és én igent mondtam neked.
- Akkor mégis miért nem házasodtunk már össze? Talán te nem akartál még hozzám jönni?
- Dehogyis, csak még túl korainak éreztük a házasságot, ezért vártunk vele. De ugye, már nem fogunk sokáig várni vele?
- Hát persze, hogy nem. Ha a baba megszületik, feleségül akarnak venni téged! - hátrasimítottam a haját és egy csókot nyomtam a szájára. Olyan megnyugtató volt ott lenni vele, azon a helyen, ahová minden évben eljártunk. Pont olyan volt, amilyen régen is, mikor megismerkedtünk. Pont a legjobbkor jött ez a kis kirándulás. Még egy kicsit ott maradtunk, aztán tovább mentünk. Beültünk egy kis étterembe ebédelni, majd tettünk egy nagy sétát. Főként azokra a helyekre mentünk, ahol régebben is jártunk. Boldog voltam, hogy kettesben lehetünk és csak a miénk volt az egész nap. A nap vége felé, már csak Hikari különleges helyszíne volt hátra. Ám meglepődtem, mikor a kórház előtt kötöttünk ki.
- Ez lenne a különleges hely? - húztam össze a szemöldököm, mire elmosolyodott.
- Meglásd sokkal különlegesebb, mint gondolnád! - megfogta a kezem, majd bevonszolt a kórházba. Fogalmam sem volt, mégis mire készülhetett.
- Hikari, már komolyan nem értem, miért hoztál ide!
- Be akarlak mutatni valakinek! - bementünk a nőgyógyászhoz, ahol rájöttem, mégis kinek akar Hikari bemutatni. Ráfeküdt az asztalra, majd az orvos elkezdte alaposan megmutogatni nekünk a babát. Láttam az apró kezeit és lábait, aztán a kis fejecskéjét. Ám a legcsodásabb dolog mégis akkor történt, mikor meghallottuk ahogy ver a kicsi szíve. Éreztem, ahogyan a szemeim megtelnek könnyekkel és igyekeznem kellett, hogy ne sírjam el magam. Igaza volt, tényleg csodálatos pillanat volt. Ott voltunk kettesben és hallgattuk ahogyan ver a gyerekünk szíve. Úgy éreztem, végre egy tökéletes napot tölthettünk el kettesben.

16.rész

Csodálatos estét töltöttem el Hikari-val. Végre egyre közelebb kerülhettünk egymáshoz. Bár még mindig nem emlékszem rá, ez már egyáltalán nem érdekel. Végre boldog akarok lenni, nem pedig a múlton rágódni. Mikor felébredtem, Hikari már nem volt mellettem. Ezen nem is lepődtem meg annyira, hiszen sosem képes megmaradni egy helyben, épp ellenkezőleg, folyton csinálni akar valamit. Miután felöltöztem, lementem hozzá a konyhába.
- Miért is nem lep meg, hogy itt látlak? Bár jobban örültem volna, ha mikor kinyitom a szemem te ott vagy mellettem! - panaszkodtam, mire elmosolyodott.
- Ne haragudj, csak nem éreztem jól magam és nem akartalak felébreszteni.
- De most már jól vagy?
- Persze, csak egy kis émelygés volt, ez terhességkor előfordul. Egyébkén boldog vagyok, hogy tetszett az ajándékom. Tudom, hogy nem nagy dolog, de szívből adtam.
- Viccelsz velem? Csodálatos ajándék volt Hikari. Arra gondoltam, mi lenne ha kitennénk az ágy fölé? Ha már itt tartunk, talán aludhatnánk újra együtt, mint régen! - lehajtottam a fejem, mert éreztem, hogy el fogok pirulni. Tudom, elég kellemetlen kérdés, de muszáj volt megkérdeznem tőle. - legnagyobb meglepetésemre, Hikari elnevette magát.
- Tényleg ezt szeretnéd? Mert részemről semmi akadálya! - magához húzott és megcsókolt. Valahogy kikívánkozott belőlem ez az egész. Csak boldog akarok lenni vele, más egyáltalán nem számít. Ott álltunk a konyha kellős közepén és csókolóztunk, ám ez nem tartott sokáig.
- Mama, Papa beteg lettem! - vonszolta be magát Ryota és megdörzsölte a szemeit.
- Gyere, mutasd magad! - odaléptem hozzá és a homlokára tettem a kezem. Ahogy gondoltam, nem volt láza. Volt egy sejtésem, hogy mégis miért tettette magát betegnek.
- Látod papa, nagyon beteg vagyok! - lebiggyesztette a száját és felém nyújtotta a kezét, hogy vegyem fel.
- Igen, úgy tűnik tényleg beteg vagy, így nem mehetsz az óvodába! - felvettem a földről és nyomtam egy puszit az arcára. Ryota elbóbiskolt a vállamon, én pedig elmosolyodtam.
- Miért mosolyogsz? Hiszen lázas, nem?
- Dehogy beteg, csak úgy tesz, mintha az lenne! - Hikari odajött hozzánk és Ryota homlokára tette a kezét.
- Hiszen, nem is meleg a feje! Akkor miért maradjon itthon?
- Azért csinálta ezt, hogy foglalkozzunk vele! Ha ma elkényeztetjük, meglásd a nap végére már semmi baja nem lesz! Ugyan már, egy napot csak kibírnak nélküle.
- Rendben, de csakis ma! - elmosolyodott és újból megcsókolt. Miután visszafektettük Ryota-t az ágyba, nekiálltunk a reggelinek. Talán tényleg jót tesz majd nekünk, ha egy napot hármasban töltünk. Miután megreggeliztünk, Ryota is felébredt.
- Papa, már kitaláltam mit csináljunk ma! A Mama csinál nekünk forró csokit és közben megnézzük azt a dínós mesét, amit mindig megnézünk és utána a Mama mesél nekünk esti mesét, ugye Mama?
- Rendben, ettől talán a testvérkéd is megnyugszik majd! - amíg Hikari megcsinálta a forró csokit, addig mi lehoztuk a takarókat és a párnákat, majd alaposan betakaróztunk. Miután Hikari is kesz lett, mindannyian fogtunk egy bögre forró csokit és nekiláttunk a mesének. Jó érzés volt látni, ahogy Ryota kacagva nézi végig az egész mesét, máskor nagyra nyílt szemekkel csodálkozott és kérdezgetett minket, hogy mi miért történik. A film után már csak Hikari meséje maradt hátra.
- Mama, milyen mesét fogsz mondani?
- Majd meglátod! Egyszer volt egy lány és egy fiú, akik nagyon szerették egymást. Lett nekik egy kisbabájuk, akit nagyon de nagyon szerettek. De sajnos egy gonosz boszorkány elválasztotta hármójukat egymástól és sokáig nem láthatták egymást. Aztán egy szép napon, a fiú és a lány újra találkoztak és elindultak megkeresni a kisbabájukat, aki már egy kicsit nagyobb lett. Aztán fiú, a lány és a kisbabájuk együtt élhettek boldogan és a boszorkány többet nem bánthatta őket! - miközben hallgattam Hikari meséjét, bevillant, mikor a középiskolában megismertem őt. Aztán az is, hogy ott vagyunk tél kellős közepén és Hikari épp Ryota-t várta. Hirtelen annyi minden az eszembe jutott velük kapcsolatban, de főleg azok a dolgok, amiket Hikari-val együtt éltem át.
- Emlékszem! - tudatosítottam, mire Hikari és a fiam rám néztek.
- Hogy mondod, Yu? Azt mondtad emlékszel?
- Igen Hikari, már emlékszek mindenre!
- Papa, akkor én ki vagyok? - nézett rám nagy szemekkel Ryota, mire elmosolyodtam.
- Te vagy az én okos és cukorfalat fiacskám, akit nagyon szeretek! - felkaptam és nyomtam egy puszit az arcára.
- Éljen, a Papa tudja ki vagyok! - hatalmas mosoly húzódott a szájára, ami boldoggá tett. Hikari úgy nézett rám, mint aki nem hinné el amit mondtam. Miután Ryota elaludt, a nyakamba borult.
- Ezt el sem hiszem Yu, tényleg emlékszel ránk?
- Igen drágám, már tisztán emlékszem mindenre! Ha tudnád mennyire szeretlek és köszönöm, hogy így kitartottál mellettem!
- Yu, annyira boldoggá tettél ezzel a hírrel! Én is nagyon szeretlek téged, drágám! - magamhoz húztam és megcsókoltam. Végre mindenre emlékeztem, már csak egy valamire van szükség, hogy megtaláljam azt, aki tönkre akarta tenni az életünket és megfizessen azért, amit tett.

15.rész

Másnap újfent nem tudtam sokat aludni. Ezúttal viszont nem az álmatlanság volt a fő okozója, hanem az én drága kisfiam.

- Jó reggelt, Papa! - ugrándozott az ágyamon, én pedig igyekeztem kinyitni a szemeimet.

- Nincs még túl korán? Miért nem alszol még?

- El is felejtetted? Ma van az a nap, amikor a mamával, ajándékokat adtok egymásnak! - erre kipattantak a szemeim.

- Milyen ajándék?

- Valami, amit a szerelmesek adnak egymásnak! - fogalmam sem volt, miről beszélhet. Tudtommal nincs még Valentin nap, vagy az emlékeimmel együtt az időérzékemet is elveszítettem volna? De akkor mégis mi lehet az?

- Hé törpe, a mama nem mondott neked semmit?

- Azt, hogy ezen a napon szerettetek egymásba! - szóval ma lenne az évfordulónk? A fenébe, nem is készültem neki semmivel! Muszáj lesz neki kitalálnom valamit.

- Szerinted minek örülne a mama?

- Vegyél neki csokit, vagy egy kiskutyát! - felcsillantak a szemei, nekem pedig nevetnem kellett. Sejtettem, hogy nem fog valami nagy dologra gondolni.

- Nem hiszem, hogy örülne egy kutyának!

- De igen, örülni fog neki és legalább Ryota-nak is lesz kivel játszania itthon!

- Ryota majd kap egy kiskutyát, ha egy kicsit nagyobb lesz és tud gondoskodni róla! - felkaptam a földről és nyomtam egy puszit az arcára. Végül is sejtettem, hogy nem lesz nagy segítség, elvégre ő még semmit sem konyít a romantikához, de addig jó, míg ez így van. Nem akarom, hogy túl hamar felnőjön. Ryota lement játszani, én pedig azon gondolkodtam, mit is adhatnék Hikari-nak, hiszen nem emlékszem arra mit szeret és mit nem. Végül is az egyetlen ami eszembe jutott, egy általam készített vacsora. Ha a saját kezemmel készítem el neki, akkor biztosan örülni fog. Már csak el kellett őt küldenem, ameddig mindent előkészítek. Le is mentem a konyhába, ahol nem meglepő módon, már csinálta is a reggelit.

- Drágám, mi lenne ha elvinnéd Ryota-t az anyámhoz? Azt mondtad unatkozol, szóval most lenne kivel beszélgetned.

- Most miért akarsz elküldeni? Miben sántikálsz Yu?

- Én semmiben, csak szeretném ha jól éreznéd magad, elvégre szinte alig pihensz valamit.

- Rendben, rábeszéltél, de sietek vissza! Nem akarlak téged egyedül hagyni! - nyomott egy csókot a számra és Ryota-val együtt elmentek. Szerencsére előtte még lebeszéltem a fiammal, hogy addig tartja ott az anyját, ameddig csak tudja, hogy egy kis időt nyerhessek. Egy hirtelen ötlettől vezérelve bezártam a bejárati ajtót, ha esetleg mégis előbb jönne haza, ne tudjon bejönni. Nincs rá szükségem, hogy elszúrja a saját meglepetését. Reméltem, hogy szereti a marha curryt, mert jelenleg ez az egyetlen, amit el tudok készíteni. El is kezdtem csinálni, közben rendeltem egy csokor vörös rózsát is, mert virág nélkül nem lenne az igazi. Már csak meg kellett főnie a húsnak, addig megterítettem és gyújtottam gyertyát is, egyszóval megtettem mindent, hogy a hangulat igazán romantikus legyen. Már csak be kellett fejezzem az ételt, de legnagyobb szerencsétlenségemre megérkezett Hikari.

- Yu, jól vagy? Nyisd ki az ajtót! - hallatszott a hangján, hogy elég mérges. Gyorsan befejeztem az ételt, leoltottam a lámpát és kinyitottam az ajtót.

- Boldog évfordulót, drágám! - nyomtam a kezébe a csokrot.

- Te meg honnan? - hebegte és könnybe lábadtak a szemei.

- Az most nem fontos! Gyere és együnk, amíg még meleg! - kihúztam neki a széket, hogy le tudjon ülni, aztán a konyhába mentem, hogy behozzam neki a vacsorát.

- Ez hihetetlen, minden olyan gyönyörű!

- Akkor ezek szerint sikerült a meglepetés?

- Persze, ennél csodálatosabb ajándékot nem is adhattál volna nekem!

- Tudom, hogy ez nem túl nagy ajándék, de szerettelek volna boldoggá tenni vele!

- Azzá is tettél, már akkor amikor azt mondtad, hogy mindezek ellenére szeretsz engem és velem akarsz maradni. Hidd el, annál csodásabb ajándékot nem is adhattál volna nekem! - nekiláttunk a vacsorának, közben beszélgettünk is. Hikari sokat mesélt arról, hogy milyenek voltunk a középiskolában, illetve a kapcsolatunkról is többet sikerült megtudnom, aminek borzasztóan örültem. Remélem egyre több dolgot tudok majd meg és ezáltal az emlékeim is vissza fognak térni. Persze tudom, hogy időt kell adnom, amíg ez megtörténik, legalább nem vagyok egyedül, sokan állnak mellettem.

- Látom, boldog vagy, pont ez volt a célom!

- Emlékszel, mikor tegnap azt mondtad, nem emlékszel arra milyen voltál korábban?

- Igen, de miért hozod ezt most fel?

- Hidd el nekem, pontosan olyan vagy most is, mint régen voltál. Gondoskodó vagy és mindent megteszel azokért, akiket szeretsz. Pontosan ilyen voltál régen is.

- Ez jó dolog nem? Mármint az, hogy nem voltam rossz ember.

- Sosem voltál az Yu. Te vagy a legjobb ember akit csak ismerek és ezt nem csak azért mondom, mert szeretlek téged!

- Bárcsak rendesen emlékezhetnék rád, mert azt tudom és érzem, hogy szeretlek és csak veled akarok lenni!

- Hidd el, ez is el fog jönni egy nap, csak türelmesnek kell lennünk! Addig is örüljünk annak, hogy együtt vagyunk és ennyire boldogok vagyunk, mint most!

- Igen, soha nem éreztem még ilyen boldognak magam, mint most veled!  - közel hajoltam hozzá és megcsókoltam. Végül egy tökéletes estét töltöttünk el együtt és a meglepetéseknek még nem volt vége.

- Yu, nem mennénk fel a szobába? Kezdek elfáradni! - bólintottam és a karomba kaptam, majd felvittem a szobába.

- Hagylak pihenni, rendben?

- Ne menj el, inkább feküdj ide mellém! Csak nem hitted, hogy én megfeledkeztem a mai napról? - lefeküdtem mellé, majd magamhoz húztam.

- Nekem már az is épp elég, hogy itt vagy velem! - erre az éjjeli szekrényből  egy fénykép keretet vett elő.

- Az ajándékom nem túl sok, mindössze két apró dolog, de ezért a két apró dologért örökké hálás leszek neked! - a keretben két ultrahang fotó volt. - A bal oldalon Ryota van, a jobb oldalon pedig a kislányunk! Ők azok a dolgok, amikért hálás vagyok neked Yu! Két csodálatos gyereket adtál nekem és ez számomra többet jelent bármilyen ajándéknál! - láttam, hogy potyognak a könnyei és az én szemem is könnybe lábadt. Ennél szebb ajándékot, valóban nem adhattunk volna a másiknak. Magamhoz húztam és belepusziltam a nyakába.

- Szeretlek Hikari! Nem tudom megmondani, hogy miért, csak egyszerűen érzem, hogy szeretlek és hogy boldoggá akarlak tenni téged!

- Már most is az vagyok, mert veled lehetek, Yu! - felém fordult és megcsókolt. Nem volt szükségünk szavakra, mert a tetteink mindent elmondtak helyettünk. Már csak az emlékeimet kell valahogy visszaszereznem és akkor végre tényleg boldog lehetnék.

14.rész

Éjszaka egyáltalán nem tudtam aludni. Egyre csak az járt a fejemben, hogy muszáj lenne emlékeznem Hikari-ra és a fiamra, még a baba születése előtt. Reggel borzasztó ny0úzottan ébredtem fel. Egyelőre külön szobában alszok, de remélem ez nem fog sokáig tartani. Lementem a konyhába és láttam, hogy Hikari igyekszik reggelit készíteni. Oda mentem hozzá és hátulról átöleltem.

- Nem kellene megerőltetned magad! - suttogtam a fülébe és belepusziltam a nyakába.

- Ugyan, egyáltalán nem fáradság! Inkább neked kellene pihenned, Yu! Én addig megcsinálom a reggelit és elviszem Ryota-t az óvodába is.

- Kérlek, azt had csináljam én! Szeretnék újra része lenni a fiúnk életének és szeretném ha vigyázznál magadra és a babánkra is drágám! - az utolsó szavamnál hirtelen megdermedt.

- Azt mondtad, hogy drágám? - könnybe lábadt a szeme, én pedig magamhoz öleltem.

- Hisz a menyasszonyom vagy, ezen a történtek se fognak változtatni. Tudom, borzasztó ez a helyzet, de kérlek adj nekem időt és ígérem, hogy lesznek majd új emlékeink. Noha nem tudom milyen voltam korábban, azt igen, hogy boldoggá akarlak tenni téged. Csodálatos lány vagy és megérdemled, hogy boldog legyél! - magamhoz húztam őt és megcsókoltam. Biztos vagyok abban, hogy boldoggá akarom őt tenni, mert nagyon szeretem. Vadul csókolóztunk, mikor észrevettem Ryota-t. Gyorsan elhúzódtunk egymástól, ő pedig vadul bámult ránk a nagy szemeivel.

- De jó, megint pusziszkodtok a mamával! - felcsillantak a szemei, mi pedig elnevettük magunkat.

- Hé törpe, mi lenne ha ma én vinnélek oviba?

- Hurrá, akkor végre megmutathatlak a barátaimnak! - kiáltott fel, én pedig összeborzoltam a haját. Miután megreggeliztünk, a nyakamba kaptam Ryota-t, nyomtam egy csókot Hikari szájára, majd mentünk is az oviba. Miközben az ovi felé sétáltunk, hirtelen egy erős nyílalást éreztem a fejemben és megláttam azt az embert, aki miatt elveszítettem az emlékeimet. 
- Papa, jól vagy? - nézett rám szomorúan Ryota, mire bólintottam.
- Persze, hogy jól vagyok, különben is, te nem hagynád, hogy rosszúl legyek, igazam van? - a fiam elmosolyodott, majd belecsimpaszkodott a lábamba.
- Igen, mert én vagyok a te angyalkád papa! - felkaptam a földről és magamhoz öleltem.
- Nagyon szeretlek téged, ugye tudod?
- Igen és a mamát is szereted, ugye?
- Hát persze, hogy szretem. Hiszen te is megmondtad nem? Sosem fogok mást szeretni, csak a mamát! - letettem őt a földre, majd indultunk tovább. Miután megérkeztünk, itt volt az ideje a búcsúnak.
- Papa, vigyázz nagyon a mamára és a kistestvéremre, oké?
- Hát persze, hogy vigyázok rájuk. Te meg fogadj szót az óvónéninek és figyelj oda, rendben? - bólintott, én pedig nyomtam egy puszit az arcára és hazamentem. Nem nagy meglepetésre, Hikari nem tudta tartani magát és ott sürgött a konyhában.
- Szóval tényleg nem tudsz a fenekeden maradni, igazam van?
- Yu, mikor jöttél?
- Drágám, megígérted, hogy pihenni fogsz, de nem úgy látom, hogy be is tartanád.
- Sajnálom, de úgy unatkozom itt egyedül, mert nincs senki akivel beszélgethetnék! Megértesz, ugye?
- Hát persze, de az ebédet, majd én befejezem! - elvettem tőle a kanalat és leültettem őt egy székre. Ebéd után, volt még egy kérésem Hikari felé.
- Hé, nem mutatnál nekem néhány közös képet? Talán előbb fogok emlékezni, mint gondolnánk!
- Rendben, van pár kép itt. Egyébként, mi már a középiskola óts együtt vagyunk.
- Olyan régóta? Akkor azt hiszem sok mindent be kell pótolnom! - leültünk a kanapéra, majd Hikari mutatott néhány képet kettőnkről és párat Ryota-ról is. Viszont mikor megkérdeztem milyen volt kisbabának, elkezdett össze-vissza beszélni. Nem értettem ezt, de nem akartam rákérdezni, nehogy felizgassam. 
- Yu, ugye mi mindig együtt maradunk? - nézett rám szomorú szemekkel, mire a fejét a vállamra döntöttem.
- Hát persze, hogy együtt leszünk, drágám! Soha senki nem választhat el minket! - elmosolyodott és megcsókolt. Azt hiszem bár semmire nem emlékszem, talán lehet egy tökéletes életem a szerelmemmel és a gyerekeimmel.

13.rész

Szerencsére az anyám sok mindent elmesélt roĺam, így már okosabb vagyok, mint eddig. Meg tudtam például, hogy gazdag családból származok, illetve van egy öcsém is. Mikor a magán életemre tereltem a szót, anyám sejtelmesen annyit mondott, hogy hamarosan erre is választ kapok. Én megelégedtem ennyivel, de azért továbbra is kíváncsi voltam. Noha még mindig nem emlékszek semmire, legalább már nem vagyok egyedül.
- Yu-chan, megjöttem! - jött be az anyám a szobába. - Ma nem jöttem egyedül. Hoztam neked valakiket, akik már nagyon várták, hogy találkozhassanak veled! - erre bejött a lány, akit tegnap láttam a képen.  Vele volt egy négy év körüli kisfiú is.
- Kik ezek és miért jöttek? Bántani akarnak, igaz? - kérdeztem ijedten.
- Yu-chan, Ryota a kisfiad, Hikari-chan pedig a menyasszonyod! - menyasszony és kisfiú? Ez kicsit több, mint amiben reménykedtem és ez elszomorított. Rosszul esett, hogy nem emlékszem se rá, sem pedig a kisfiúra.
- Hagyjatok egyedül, most nem akarok látni senkit! - nyöszörögtem és a fal felé fordultam, hogy biztosan elmenjenek. Jobbnak láttam, ha alszok egyet, hátha kiderül, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Mikor felébredtem, a kisfiú ott ült az ágyam melletti széken.
- Te meg mit keresel itt? - kérdeztem, mire a fiúcska rám nézett a bociszemeivel. Vigyázok rád papa, hogy a gonosz bácsik ne bánthassanak! - hirtelen egy kellemes melegség öntött el. Elmosolyodtam és kicsit összeborzoltam a haját.
- Nem vagy te ehhez még túl kicsi?
- Nem, én egy szuperhős vagyok! - felcsillantak a szemei, én pedig elnevettem magam. Ez a kölyök egyszerűen imádnivaló. Ha ő tényleg a kisfiam az nagyon boldoggá tenne.
- Tényleg én vagyok az apukád?
- Igen, papa! A mama nagyon szomorú amiért nem tudod, hogy kik vagyun és azt mondta, hogy a kistesóm is nagyon szomorú, ezért rugdossa a mama hasát! - szóval igaz, tényleg ők a családom. A fenébe, miért nem emlékszem rájuk?
- Na és a mamád meg én tényleg szerettük egymást?
- Hát persze, papa! Mindig pusziszkodtatok és azt mondta, hogy a mamát szereted a legjobban és mindig vele leszel! - olyan boldogan ecsetelte a kapcsolatomat az állítólagos menyasszonyommal, hogy öröm volt hallgatni. Azt hiszem velük akarok lenni, hiszen nagyon sokat szenvedhettek miattam.
- Mi lenne, ha megkeresnéd sz anyukádat és megmondanád neki, hogy szeretnék beszélni vele?
- Oké, papa, nagyon szeretlek! - nyomott egy puszit az arcomra, majd kiszaladt a szobából. Noha nem emlékszem rá, mégis imádom ezt a kölyköt. Talán nem is lesz rossz, ha együtt kell majd éljek vele. Végül a lány is megjött.
- Yu, hogy érzed magad? - kérdezte kissé félénken.
- Jól, köszönöm. Ne haragudj, amiért olyan goromba voltam veled, de a fiúcska már elmagyarázott mindent. Tényleg én vagyok a kisbabád apja, igaz?
- Igen Yu, te vagy! De én azt szeretném, ha jobban lennél, szóval kilépek az életedből ha ezt szeretnéd!
- Nem ezért hívtalak ide. Igazából, lenne egy ajánlatom.
- Ajánlat? Mégis micsoda?
- Bár sajnos nem emlékszem rátok, de szeretném veled együtt felnevelni a gyerekeket! Azt szeretném, ha boldog családban élnének, ahol a szüleik együtt vannak és szeretik egymást.
- Biztosan ezt akarod, Yu?
- Igen. Talán ha együtt leszünk, könnyebb lesz emlékeznem rátok, mert hidd el nagyon szeretnék! Tudom, hogy most sokat szenvedtek miattam, de...- nem hagyta, hogy befejezzem, csak megölelt.
- Köszönöm, hogy nem dobsz el magadtól. Szeretnék segíteni neked, hogy újra emlékezhess. Olyan boldog vagyok, amiért az emlékezet kiesésed ellenére is olyab vagy, mint régen.
- Akkor, adjunk bele mindent Hikari-chan!
- Tudod a nevemet?
- Az a férfi aki elrabolt, mutatott rólad egy képet amin rajta volt a neved is.
- Emlékszel arra, mit csinált veled?
- Csak részlegesen. Azt tudom, hogy beadott valamit csak azt mem tudom, hogy mit. Nagyon szédültem tőle és a fejem is borzasztóan fájt. De ez most lényeges. Most csak az számít, ami nektek a jó! - a hasára simítottam a kezem és éreztem, ahogyan a baba rúg egyet.
- Mostanában elég sokat rúgdos.
- A fiúcska szerint azért mert ő is szomorú azért ami történt. Hihetetlen, hogy nem emlékszek rá, mégis ilyen hamar  megszerettem.
- Azt hiszem ez a szülői ösztön. Egyébként meg nem ez az első alkalom, hogy egyikünk nem emlékszik a másikra!
- Ezt meg, hogy érted?
- Az most nem számít. A lényeg, hogy egsszer már keresztülmentünk ezen és most is menni fog, mert együtt vagyunk!
- Igen, együtt biztos menni fog!

*Pár nappal később*

Szerencsére az orvos nem tartott bent sokáig a kórházban, de azt megmondta anyámnak, hogy lassan adagolják nekem az információkat, nehogy túl sok legyen egyszerre. Ebben totális igazat adok neki, nem akartam összezavarodni. Anyámmal mentem haza, legalábbis oda ahol eddig Hikari-channal és a kis Ryota-val éltem. Remélem hamar megszokom majd ezt az új helyzetet.
- Papa! - integetett Ryota, mikor megjöttem, de láthatóan nem mert odajönni. hozzám. Elmosolyodtam és leguggoltam, hogy egy magasságban legyünk.
- Nem is adsz puszit?
- Szabad?
- Na gyere ide! - Ryota szélesen elmosolyodott és a karjaim közé futott. Felkaptam és elkezdtem puszilgatni. Hiába, ennek a gyereknek egyszerűen nem lehet ellenállni.
- A mama is nagyon várta, hogy hazagyere? - ránéztem Hikari-ra, aki félénken lépdelt egyik lábáról, a másikra. Odamentem hozzá és magamhoz öleltem.
- Örülök, hogy megint itt vagy velünk, Yu!
- Már nem is megyek sehová, ne aggódj! - meg tudtam győzni anyámat, hogy maradjon ő is, így amíg én Ryota-val játszottam, addig ő Hikari-val csinálta meg az ebédet. Ebéd után elkezdtek nekem képeket mutatni a gyerekkoromról, illetve olyan képek is előkerültek, amin Hikari-val vagyok. Világossá vált, hogy kettőnk között tényleg komoly a dolog, mert már a középiskola óta együtt vagyunk és ez azért elég nagy szó. Most már még jobban akarom azt, hogy emlékezhessek rájuk, hogy az életünk újra normális legyen. Ebéd után, míg az anyám Ryota-t altatta, Hikari-val kiültünk a ház elé egy kicsit beszélgetni.
- Örülök, hogy megint itt vagy és, hogy ennyire jól kijössz Ryota-val!
- Mondtam már, imádom őt és annak is örülök, hogy te is itt vagy. Valójában nagyon jól éreztem magam veled Hikari!
- Akkor ez azt jelenti, hogy van rá esély, hogy megint belémszeretsz?
- Azt hiszem ez már most szerelem első látásra! - közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam. Már biztos vagyok abban, hogy ezt az életet akarom élni velük együtt, mert ők az én családom!

12.rész

Fel sem tudtam fogni amit Ogawara mondott nekem. Rettegtem mit akar tenni, velem, de esélyem sem volt elmenekülni. Összeszorított fogakkal vártam, hogy mit fog tenni velem. A két biztonsági őr elkapta a karomat és a vészkijáraton kirángattak, majd betuszkoltak egy fekete terepjáróba. Hogy biztosan nem tudjak segítséget kérni, egy rongyot nyomtak a számhoz, amivel sikerült egy időre elszívniuk előlem a levegőt.

Mire legközelebb magamhoz tértem, egy asztalhoz voltam hozzáerősítve, Ogawara kezében pedig egy jókora tű volt.

- Mi a fenét akar csinálni velem?

- Csak elvégzek rajtad pár kísérletet. Tudod az én szegény öcsém gyógyszerei voltak ezek, de nem volt kin tesztelje, mert a kedves barátnődnek sikerült elmenekülnie. Szóval majd én befejezem, amit ő elkezdett. Ne aggódj, kezdetben észre se fogod venni, csak akkor amikor már kezded minden emlékedet elveszíteni. Ha ez meg van szép lassan a józan eszed és elvész és akkor már senki sem fog megmenteni téged, Takada Yu! - elnevette magát, majd belém adagolta az első gyógyszert. Rettegtem, hiszen ha minden emlékemet elveszi, mégis hogy fogok emlékezni Hikari-ra és a fiúnkra. Nem akartam, hogy többet ne emlékezhessek rájuk. Öt perccel később, beadta a következő adagot. Éreztem, hogy a fejem kezd egyre jobban lüktetni, ami óriási fájdalommal járt.

- Ezt úgysem fogja megúszni! - lihegtem, mert már alig kaptam levegőt.

- Nem Takada, te leszel az aki nem ússza meg, majd meglátod! Csak várj türelemmel. - öt perc elteltével a következő adagot is beadta. Már fogalmam sem volt arról, miért is vagyok itt. Csak annyira emlékeztem, hogy Hikari-val és a fiammal vagyok otthon és az anyám it ott volt velünk. Ránéztem Ogawara-ra, aki gúnyos mosollyal figyelte minden reakciómat.

- Mit keresek én itt? Mi a fenét csinál velem?

- Nahát, csak nem elfelejtetted? Milyen kár, ezek szerint a kísérlet nem is sikerül olyan rosszul, mint gondoltam. - fogta magát és egy gyógyszeres tűt nyomott a kezembe. A fejem borzasztóan fájt és fogalmam sem volt mit keresek itt. Csak arra tudtam gondolni, hogy rá kell ébresztenem Harumi-t arra, hogy ő valójában Hikari és meg kell tudnom tőle, hová tűnt a fiúnk.

- Maga tudja, hová tűnt a fiam ugye? - néztem rá a számomra teljesen idegen férfira, aki hangosan felnevetett.

- Remek, csak így tovább, már nem kell sok hátra! - azzal belenyomott egy tűt a kezembe. Elkezdtem tőle szédülni, és a fejem is vadul lüktetett. Hirtelen eszembe jutott, hogy Harumi biztosan egyedül lehet most otthon és mennyire meg lehet ijedve, ettől az egész helyzettől. Hiszen egy olyan piti kis bűnözővel kell együtt élnie, mint amilyen én vagyok. Bárcsak sikerülne valahogyan megszabadulnom ettől az egész bérgyilkos marhaságtól. - Én most itt hagylak Takada, de mindjárt visszajövök és meglátjuk hány adag gyógyszert kell még beléd fecskendezzek! - az ismeretlen férfi megpaskolta az arcomat, majd egyedül hagyott. Egyre jobban kezdtem szédülni és a lelki szemeim előtt lepergett az, hogy Hikari-t megölték. Elkezdtem ficánkolni, mert oda kellett mennem hozzá, hogy legalább elbúcsúzhassak tőle. Hiába is próbálkoztam, nem tudtam megmozdulni. Tulajdonképpen mit is keresek én itt? Hiszen nekem már rég iskolába kell menjek, nehogy Hikari mérges legyen. Várjunk csak...Mégis ki a fene az a Hikari? Tudtommal nincs ilyen nevű barátom, igazából barátaim sincsenek. Ha már itt tartunk, akkor ki a fene vagyok én.

- Mégis, ki vagyok én! - tettem fel magamnak hangosan a kérdést, mire az ismeretlen férfi tapsolva visszajött.

- Bravó, remek előadás! Mond csak nem ismerős neked ez a lány? - mutatott  nekem egy képet, amin a világ leggyönyörűbb lánya volt.

- Nem tudom! - ráztam meg a fejem és  a könnyeim. Akárhogy is próbáltam emlékezni, egyszerűen nem ment. Miért történik most ez velem?
- Szegénykém, semmire sem emlékszel igaz? - simogatta meg a fejem, mire sírvat bólogattam. Egyszerűen üres volt a fejem és már azt sem tudtam én ki vagyok. Ismeretlen eloldozott, majd el is tűnt a helyszínről és ott ültem teljesen elveszve és rémültem. Nem tudtam kinek szólhatnék, nem ismertem senkit. Talán nincs is családom? Ha ez így van, akkor biztosan nem sietnek majd a segítségemre. Felhúztam a lábaimat és elkezdtem előre-hátra hintáztatni magamat. Próbáltam felidézni valakit vagy valamit, de semmi csak teljes sötétség uralkodott a fejemben.
- Valaki segítsen! - kiabáltam torkom szakadtából. Erre mint valami utolsó mentsvár, megjelent két nő. Az egyik 40 év körüli lehetett, a másik pedig az a lány volt, akit az előbb a képen láttam. Fogalmam se volt kik lehetnek, ezért nagyon megijedtem.
- Yu-chan, kicsikém! - jött volna közelebb a nő, de én összébb húztam magamat.
- Ne jöjjenek közelebb, nem akarom, hogy hozzám nyúljanak! Biztosan bántani akarnak! - kiabáltam rájuk, de a nő ezzel nem törődve odasétált hozzám és magához ölelt. Próbáltam ellökni, de ő csak szorosabban ölelt magához.
- Segítsen nekem jó? Nagyon félek! - zokogtam a mellkasába, mire az ismeretlen nő elkezdte simogatni a hátamat.
- Ne aggódj Yu-chan, mindjárt itt a mentő és majd ők segítenek neked! - Igaza volt a nőnek, mert a mentő is megérkezett. Betettek egy kocsiba és az egyik nővér egy gyógyszeres tűvel közelített felém.
- Vigye innen, nem akarok több gyógyszert! - kis híján kivertem a nővér kezéből a tűt, de nem akartam több gyógyszert kapni. Erre az ismeretlen nő, aki még a kocsiban is ott volt velem, elfordította az arcomat.
- Ne aggódj, ettől majd sokkal jobb lesz, meglásd!
- Megígéri?
- Persze, hogy megígérem! - végül engedtem, hogy beadják a nyugatót amitől egy kicsit kiütöttem magam.
Mikor felébredtem, az ismeretlen nő továbbra sem tágított mellőlem. Talán ismer engem? Ha igen ő megmondhatja nekem ki vagyok, vagyis kinek kellene lennem.
- Maga tudja ki vagyok igaz? Kérem szépen mesélje el nekem! - igyekeztem olyan szemeket vágni mint egy kiskutya, hátha megsajnál engem és segít.
- Takada Yu a neved kicsim én pedig az anyukád vagyok! - az anyukám? Akkor mégsem vagyok egyedül? Legszívesebben kiabáltam volna örömömben.
- Félek mama! - az ajkaim megremegtek, míg el nem sírtam magam. Az anyám magához ölelt, én pedig a vállába temettem az arcomat.
- Nem kell félned kicsikém a mama itt van és nem fog téged elhagyni! Meglásd mindenre fogsz emlékezni, csak adj időt magadnak, jó? - bólintottam, majd behunytam a szememet és elnyomott az álom. Reméltem mire felébredek, majd minden tiszta lesz és tudni fogom, ki is vagyok én valójában.